Páncélos Múzeum – Budapest és Tigrisek

A világ egyik legnagyobb páncélos gyűjteménye a Tel Aviv-Jeruzsálem autópálya mellett kb. félúton, a volt latruni brit erőd körül található. Több mint 100 amerikai, brit, francia, német, szovjet és izraeli tank típus van kiállítva az első világháborútól kezdve az aktuálisan hadrendben lévőkig. A történetiség kedvéért még ókori egyiptomi és asszír harci-kocsik életnagyságú makettje is látható. A múzeum bemutatja az izraeli páncélos erők történetét és egyben emlékhelye is a fegyvernem elesett katonáinak.
Érdekes, és talán egyedülálló (bár ezt nem ellenőriztem) emlékműve a múzeumnak a szövetséges tankok dombja, ahol egymás mellett állnak a II. világháború győztes hatalmainak tankjai: egy amerikai Sherman, egy brit Comwell és egy szovjet T-34-es.
Hogy kerül ide Budapest? Minden kiállított tanktípust kis táblán mutatnak be és a műszaki adatokon kívül többnyire egy-két fénykép is található, ami a tankot általában harci helyzetben is bemutatja. A szovjet felségjelű, T-34-esből átalakított lánctalpas ágyú a Nagykörúton látható, az 56-os forradalom leverése közben – bár ez a kép alatt nincs feltüntetve.
Egy másik elgondolkoztató tábla a náci haderő leghatékonyabb tanktípusait, a Tigrist és Panzer IV-et mutatja be, amiről szenvtelenül közli, hogy a zsákmányolt német tankokat a szovjetek a szíriaiaknak adták el, Izrael elleni bevetésre. Meglehetősen perverznek tűnő megoldás… A tankokat egyébként azért láthatjuk itt, mert másodszor is hadi zsákmánnyá válták, 1967-ben, a Hatnapos Háborúban.
Nem kell pacifistának lenni ahhoz, hogy az ember elgondolkozzon: mennyi tudás, gondolat, munka fekszik ezekben a technikailag ugyan csodálatos, de mégiscsak pusztításra készült irtózatos méretű gépekben.

A "100 éves Tel Aviv" ünnepségek zárása

Két vidám és szó szerint is színes ünnepséggel zárult a sorozat a Rabin téren. Az egyik egy virágszőnyeg volt, amit félmillió virágból raktak ki, több, mint 1000 négyzetméteren. A virágok és a virágszőnyeg technológia Brüsszelből érkezett, a belga főváros ajándékaként, bár számomra nem derült ki igazán a kapcsolódás a Tel Aviv-i évfordulóhoz. Mindenestre szép és meglepően népszerű program volt, ezrek álltak sorba, hogy a kis emelvényről jobban megnézhessék a szőnyeget, amiben – talán ez volt a kapcsolódás - városalapítás-kori burkolólap minták is szerepeltek. A tolókocsisoknak külön emelvényt építettek, amire csak ők mehettek fel!

Érdekes kezdeményezésként, az amúgy inkább a szekuláris eseményeknek és politikai tüntetéseknek helyet adó téren rendeztek egy, az őszi zsidó ünnepek sorát záró Tóra örömünnepi (Szimchat Tora) felvonulást, zenés-táncos mulatságot, ahol ritka látványként vegyültek a vallásos és szekuláris ünneplők. Ilyenkor a Tóra tekercs olvasásának befejezését és egyben azonnali újrakezdését ünneplik, általában úgy, hogy a tekercseket táncolva körbehordozzák. Az emelvényen a polgármester és más városvezetők mellett askenázi és szfárd rabbik, sőt ultra-ortodoxok is járták a körtáncot. Egy rövid videó mellékletet is feltöltöttem erről.

Azért a dolgok itt sem szoktak időre elkészülni, mint például az a két nagyobb beruházás, aminek az átadását a centenáriumi év végére tervezték: a Tel Aviv Múzeum új épületszárnya és a jafói halászkikötő teljes rekonstrukciója. Ezekre még legalább a 101. évfordulóig várni kell.

Berlin - Jeruzsálem

A nyár néhány napját Berlinben töltöttük és a hírek igaznak bizonyultak, nagyon izgalmas város lett az egyesített Berlin, fantasztikus az átalakulás, nagyon érdekes elnézni, ahogy a keleti részek visszakapják a fényüket, ahogy keveredik a régi és a vadonatúj, és ahogy megtelt az egész jófajta nyüzsgéssel, élettel, kultúrával.
Volt azonban egy olyan érzésem, amire nem számítottam: Berlin és Jeruzsálem hasonlóságának érzése. Persze nem a külsőségekben, hanem egy kicsit elvontabb szinten, ami pár nap után fogalmazódott meg bennem: nem tudok még egy várost mondani ezen a kettőn kívül, ahol a múlt – akárcsak megközelítőleg is - annyira meghatározza a mát, annyira eleven része a mindennapoknak. Ehhez még hozzájárul, hogy Berlin és Jeruzsálem összekapcsolódik a Holocauston keresztül is. Az újra fővárossá lett Berlinben úgy éreztem, nem letudandó, a németek számára kötelező feladatként foglalkoztak a megemlékezéssel. Maga a központi emlékmű-labirintus több ezer beton-oszlopa a német egység szimbólumától, a Brandenburgi kaputól és a Reichstagtól pár lépésnyire van, az ember szeme vagy a fényképezőgép lencséje könnyen fogja egy képbe a kettőt. Az emlékmű alatti kiállítás pedig megközelítésében, hangulatában nagyon hasonlít a jeruzsálemi Yad Vashem egyes részeihez, akárcsak a Liebeskind által tervezett, borzongató építészeti élményt nyújtó Zsidó Múzeum.
Ott vannak aztán a Kelet-Európából jöttek számára különös érzést adó, lényegében a saját életünk mindennapjait bemutató DDR-múzeumok, illetve a saját életünk titkairól egy-két vászondarabot felemelő Stasi-múzeum.
Berlinben az emlékezésben azonban túlmentek ezeknek a szimbolikus tereknek a megteremtésén, legyen szó a világ megosztottságát is jelképező falról vagy a Holocaustról. Akárcsak Jeruzsálem belső részeiben, ahol minden mai épület, vagy akár szabad föld-darab alatt ott vannak – feltárva vagy feltáratlanul - a múlt rétegei, Berlinben tudatosan hozták létre ezeket a - közelmúltat idéző – rétegeket. A fal vonala ki van rakva az utcaköveken, akárcsak a náci zsidógyilkosságok helyszínei. A gyönyörűen helyreállított Bebel-téren, egyszer csak egy üveglapra lép az ember és alatta nem a két-háromezer éves falakat látja, mint sok helyen Jeruzsálem óvárosában, hanem fehérre festett üres könyvespolcokat, a náci könyvégetésekre emlékezve. (Ezek központja a Bebel-téren volt.)
Emléktáblák százai kapcsolják a mához a közelmúltat, legyen szó a falnál meggyilkolt kelet-berlini menekülőkről, vagy a Kempinski szálloda lágerben elpusztított tulajdonosairól. Sőt még a Reichstag bejáratánál is tábla hirdeti, hogy az épület eredeti feliratának bronzbetűit (Dem Deutchen Volke = A német népnek) gyártó Loevy cég tulajdonosait is koncentrációs táborban ölték meg. A Reichstag előtti téren, ahol állandóan a kupolába bejutni akaró turisták sora kígyózik, a Wemari Köztársaság, nácik által meggyilkolt képviselőinek emeltek emléket.

Itthon – látogatóban

Furcsa érzés látogatóban lenni az ember otthonában, szülővárosában. Féléves-éves szünet után sokkal jobban feltűnnek a változások, és sokkal jobban észre lehet venni a város fejlődését és persze a hibáit is.
Az ember önkéntelenül is hasonlítgat, átszámolja az árakat, mintha külföldön lenne, és sokkal jobban rácsodálkozik az új dolgokra. Érdekes módon a város egyes épületeihez, helyeihez kötődő régi emlékek is sokkal intenzívebben jönnek elő. Ez utóbbi talán annak köszönhető, hogy nem a napi rutin bejáratott módján és útvonalain – gyakorlatilag körül sem nézve - közlekedem a városban, hanem kicsit céltalanabbul, átengedve magam az újdonságok szemrevételezése mellett a régebbi helyek hangulatainak, a gyakran 20-30 évvel ezelőtti érzéseknek is.

Miniszterelnöki látogatás – egy részlet

Múlt héten másfél napos látogatást tett Bajnai Gordon miniszterelnök Izraelben - jó hivatalosan hangzik... Bár a látogatás előkészítése, a részletek aprólékos kidolgozása, majd az egész lebonyolítása - amiben gyakorlatilag a követség minden munkatársa részt vett - maga is nagyon érdekes folyamat volt, most ennek csak egy eseményéről írok. Ez a Yad Vashem-ben (jelentése: név és emlékhely) tett látogatás, ami része minden Izraelbe látogató állam- vagy kormányfő programjának. A Yad Vashem az izraeli holocaust múzeum és emlékhely, ami a zsidó nép történetének legtragikusabb korszakát dolgozza fel, és őrzi a hat millió áldozat emlékét. A látogatásnak meglehetősen kötött forgatókönyve van és ez önmagában is elég érdekes és sokat elárul a mai izraeli tudat komplexitásáról.
A delegációt először végigvezetik a földalatti múzeum kronológikus termein, ami a náci ideológia kezdeteitől az egyes országok holocaust-történetén keresztül, a zsidó-mentő „világ igazainak” szentelt termeken át, a nevek csarnokáig vezet. Ebben a csarnokban láthatók azok a dossziék, amiben már több mint 3 és fél millió nevet és egyéni történetet gyűjtöttek össze a holocaust áldozatai közül. Ez az a hely, ahol a magas rangú delegáció tagjait a hivatásos fotósok fotózzák, hiszen ez az egyik gondolati csomópontja a múzeumnak, az elnevezésében is azért szerepel a „név” szó, mert a múzeum az egyes emberekre és nem névtelen tömegre akar emlékeztetni. A múzeum termeit összekötő földalatti folyosó vége a fénybe nyílik, a mai Izraelre, a Jeruzsálem környéki hegyek izzó napfénnyel megvilágított panorámájára.
A delegáció következő megállója az emlékezés csarnoka, ahol lezajlik a koszorúzási szertartás, amit a volt askenázi országos főrabbi, a Yad Vashem tanácsának elnöke vezetett. Először egy kis kórus énekelt el egy Szenes Hanna verset, majd a miniszterelnök felgyújtotta az öröklángot, megvilágítva ezzel a sötét csarnok közepét, ahol a koncentrációs táborokból összegyűjtött hamvak fölé emelt jelképes sír áll. Erre helyezte el Bajnai Gordon a piros-fehér-zöld koszorút, majd a szertartás egy kántor által elénekelt gyász-imával (Él male rahamim) zárult.
Utoljára a másfél millió gyermek áldozat nagyon döbbenetes, néhány szál gyertya fényét sokszorosan tükröző, sötét termébe vezették a vendégeket, ahol egy hang halkan sorolja a neveket, születési helyeket és életkorokat. Ezután, az általában mély nyomokat hagyó utolsó helyszín után kérik meg a vendéget az emlék-könyv bejegyzésre (ami persze a magas rangú látogatókat nem éri meglepetésként).
Ez a forgatókönyv apróbb eltérésekkel ugyanígy zajlott a pápánál, Obamánál vagy Merkel kancellárnál.

Izraeli-arab együttélés – a nyelvben

Az együttélés problémáiról könyvtárnyi az irodalom, de van egy terület, amiről olvasni nem sokat lehet, de itt élve annál inkább feltűnik az embernek. Ez pedig a héber és az arab közti szóátvételek intenzitása. Mivel héberül kicsit értek, és inkább ilyen közegben mozgom, elsősorban a héberbe átvett arab szavakról, kifejezésekről van tapasztalatom. Az egyik lépten-nyomon hallott szó a héberben a ’yalla’, ami arabul kb. ’gyerünk’-öt jelent és a héberben is így használják, de különösen szép nyelvi példány az elköszönéskor használt arab-angol ’yalla bye’. Azt persze mondanom sem kell, hogy mint minden nyelvbe, a héberbe is rengeteg angol szó szivárog be, bár nagyon sok mindenre találnak ki héber szavakat és ezek közül sok meg is honosodik. Amíg az angolból elsősorban a modern élet fogalmai kerülnek át, az arab inkább a szleng forrása. Ilyen például a ’szabábá’, klassz, ’király’ jelentéssel, vagy az ’achla’, hasonló pozitív tartalommal.
Természetesen egy sor étel arab neve is belekerült az izraeli héberbe, a falafel-től a svarmáig. Az arab szavak persze nemcsak az Izraelben történő együttélés során kerültek át a héberbe, sok szót (és ételt) hoztak az arab országokból származó, arab anyanyelvű zsidók is. Mivel két rokon nyelvről van szó, feltehetőleg ez is hozzájárul az átvételek jelentős számához.
A szóátvételek a másik irányban is működnek, csak ebből ritkábban van saját élményem. Ilyen volt egyszer, amikor egy ramlei arab vendéglőben ücsörögtem egyedül, mellettem néhány fiatal arab fiú egy notebook-kal foglalatoskodott, és jól ki lehetett venni a beszédükből a ’máchsev’ és ’tochnit’ szavakat, amik az angol szavak hebraizálásának sikeres példái (számítógép és szoftver).
Ugyancsak a héberből került át a helyi arab nyelvbe a ’ramzor’ (forgalmi jelzőlámpa), vagy a mindennapi élet egyik kevésbé kellemes velejárója a ’máchszom’ (ellenőrzőpont).

Meleg-felvonulás Tel Avivban

Múlt pénteken rendezték az idei meleg-parádét, ami egyben Tel Aviv centenáriumi ünnepségeinek is egyik kiemelt és reklámozott rendezvénye volt. A várost már egy héttel korábban fellobogózták a szivárványszínű zászlókkal és maga a felvonulás kb. 30 ezer ember részvételével rendzavarás, ellentüntetés nélkül lezajlott. A menetben a "szokásos" helyi és külföldi résztvevőkön kívül voltak érdekes helyi specialitások, mint például egy kis vallásos leszbikus csoport, vagy a palesztin melegek csoportja. Mindkét utóbbi csoportnak saját közösségeikben titkolózniuk kell, a muszlim környezetben a lelepleződés akár életveszéllyel is jár. Bár ez az utcákon nem szembetűnő, San Francisco, New York és Amszterdam mellett Tel Aviv-ot ma sokan a világ egyik meleg-központjának tartják és ezt a városi vezetés is kifejezetten promótálja, például külön meleg-prospektust jelentettek meg külföldiek részére, ami térképpel ismerteti a város számukra érdekes helyeit, köztük az önkormányzat által támogatott kulturális központot és kávézót.
Jeruzsálemben nem ez a helyzet, ott a meleg-felvonulásokat általában megpróbálják megzavarni az ultra-ordotox tüntetők és érdekes szövetség szokott kialakulni köztük és a muszlim vallási vezetők között a felvonulás betiltatása érdekében. A jövő heti jeruzsálemi felvonulás lehet, hogy kisebb ellenállásba fog ütközni, mint a korábbiak, mivel az ortodox rabbik jelentős része úgy döntött, hogy több kárt okoz az ifjúságnak a tüntetéseken való részvétel, mintha nem is vennének tudomást az egészről.
A felvonuláson nem voltam ott, így arról képet sem készíthettem, csekély kárpótlásul teszem fel ezt a képet: a Tel Aviv-i melegklub (a Gan Meir Parkban), az önkormányzat támogatásával.