Új év - régi blog

Eltelt körülbelül félév mióta utoljára írtam a blogba, aminek többféle oka is volt: sokmindenről írtam már, ami elsőre újdonság volt, másodikra már nehezebb ugyanazzal a lendülettel megfogalmazni, még akkor is ha vannak változások, új dolgok. Kicsit az "ihlet" hiányát is éreztem. Mindenesetre azért volt pár fontosabb dolog, ami érlelődött még az elmúlt félévről, vagy egyszerűen érdekes volt és még hónapokkal később is megmaradt belőle az érdekesség érzése. Ezeket beírtam tavalyi dátummal, szóval érdemes kicsit visszalapozni. Aztán meg remélem ebben az évben megint több lesz az "ihlet".

Páncélos Múzeum – Budapest és Tigrisek

A világ egyik legnagyobb páncélos gyűjteménye a Tel Aviv-Jeruzsálem autópálya mellett kb. félúton, a volt latruni brit erőd körül található. Több mint 100 amerikai, brit, francia, német, szovjet és izraeli tank típus van kiállítva az első világháborútól kezdve az aktuálisan hadrendben lévőkig. A történetiség kedvéért még ókori egyiptomi és asszír harci-kocsik életnagyságú makettje is látható. A múzeum bemutatja az izraeli páncélos erők történetét és egyben emlékhelye is a fegyvernem elesett katonáinak.
Érdekes, és talán egyedülálló (bár ezt nem ellenőriztem) emlékműve a múzeumnak a szövetséges tankok dombja, ahol egymás mellett állnak a II. világháború győztes hatalmainak tankjai: egy amerikai Sherman, egy brit Comwell és egy szovjet T-34-es.
Hogy kerül ide Budapest? Minden kiállított tanktípust kis táblán mutatnak be és a műszaki adatokon kívül többnyire egy-két fénykép is található, ami a tankot általában harci helyzetben is bemutatja. A szovjet felségjelű, T-34-esből átalakított lánctalpas ágyú a Nagykörúton látható, az 56-os forradalom leverése közben – bár ez a kép alatt nincs feltüntetve.
Egy másik elgondolkoztató tábla a náci haderő leghatékonyabb tanktípusait, a Tigrist és Panzer IV-et mutatja be, amiről szenvtelenül közli, hogy a zsákmányolt német tankokat a szovjetek a szíriaiaknak adták el, Izrael elleni bevetésre. Meglehetősen perverznek tűnő megoldás… A tankokat egyébként azért láthatjuk itt, mert másodszor is hadi zsákmánnyá válták, 1967-ben, a Hatnapos Háborúban.
Nem kell pacifistának lenni ahhoz, hogy az ember elgondolkozzon: mennyi tudás, gondolat, munka fekszik ezekben a technikailag ugyan csodálatos, de mégiscsak pusztításra készült irtózatos méretű gépekben.

A "100 éves Tel Aviv" ünnepségek zárása

Két vidám és szó szerint is színes ünnepséggel zárult a sorozat a Rabin téren. Az egyik egy virágszőnyeg volt, amit félmillió virágból raktak ki, több, mint 1000 négyzetméteren. A virágok és a virágszőnyeg technológia Brüsszelből érkezett, a belga főváros ajándékaként, bár számomra nem derült ki igazán a kapcsolódás a Tel Aviv-i évfordulóhoz. Mindenestre szép és meglepően népszerű program volt, ezrek álltak sorba, hogy a kis emelvényről jobban megnézhessék a szőnyeget, amiben – talán ez volt a kapcsolódás - városalapítás-kori burkolólap minták is szerepeltek. A tolókocsisoknak külön emelvényt építettek, amire csak ők mehettek fel!

Érdekes kezdeményezésként, az amúgy inkább a szekuláris eseményeknek és politikai tüntetéseknek helyet adó téren rendeztek egy, az őszi zsidó ünnepek sorát záró Tóra örömünnepi (Szimchat Tora) felvonulást, zenés-táncos mulatságot, ahol ritka látványként vegyültek a vallásos és szekuláris ünneplők. Ilyenkor a Tóra tekercs olvasásának befejezését és egyben azonnali újrakezdését ünneplik, általában úgy, hogy a tekercseket táncolva körbehordozzák. Az emelvényen a polgármester és más városvezetők mellett askenázi és szfárd rabbik, sőt ultra-ortodoxok is járták a körtáncot. Egy rövid videó mellékletet is feltöltöttem erről.

Azért a dolgok itt sem szoktak időre elkészülni, mint például az a két nagyobb beruházás, aminek az átadását a centenáriumi év végére tervezték: a Tel Aviv Múzeum új épületszárnya és a jafói halászkikötő teljes rekonstrukciója. Ezekre még legalább a 101. évfordulóig várni kell.

Berlin - Jeruzsálem

A nyár néhány napját Berlinben töltöttük és a hírek igaznak bizonyultak, nagyon izgalmas város lett az egyesített Berlin, fantasztikus az átalakulás, nagyon érdekes elnézni, ahogy a keleti részek visszakapják a fényüket, ahogy keveredik a régi és a vadonatúj, és ahogy megtelt az egész jófajta nyüzsgéssel, élettel, kultúrával.
Volt azonban egy olyan érzésem, amire nem számítottam: Berlin és Jeruzsálem hasonlóságának érzése. Persze nem a külsőségekben, hanem egy kicsit elvontabb szinten, ami pár nap után fogalmazódott meg bennem: nem tudok még egy várost mondani ezen a kettőn kívül, ahol a múlt – akárcsak megközelítőleg is - annyira meghatározza a mát, annyira eleven része a mindennapoknak. Ehhez még hozzájárul, hogy Berlin és Jeruzsálem összekapcsolódik a Holocauston keresztül is. Az újra fővárossá lett Berlinben úgy éreztem, nem letudandó, a németek számára kötelező feladatként foglalkoztak a megemlékezéssel. Maga a központi emlékmű-labirintus több ezer beton-oszlopa a német egység szimbólumától, a Brandenburgi kaputól és a Reichstagtól pár lépésnyire van, az ember szeme vagy a fényképezőgép lencséje könnyen fogja egy képbe a kettőt. Az emlékmű alatti kiállítás pedig megközelítésében, hangulatában nagyon hasonlít a jeruzsálemi Yad Vashem egyes részeihez, akárcsak a Liebeskind által tervezett, borzongató építészeti élményt nyújtó Zsidó Múzeum.
Ott vannak aztán a Kelet-Európából jöttek számára különös érzést adó, lényegében a saját életünk mindennapjait bemutató DDR-múzeumok, illetve a saját életünk titkairól egy-két vászondarabot felemelő Stasi-múzeum.
Berlinben az emlékezésben azonban túlmentek ezeknek a szimbolikus tereknek a megteremtésén, legyen szó a világ megosztottságát is jelképező falról vagy a Holocaustról. Akárcsak Jeruzsálem belső részeiben, ahol minden mai épület, vagy akár szabad föld-darab alatt ott vannak – feltárva vagy feltáratlanul - a múlt rétegei, Berlinben tudatosan hozták létre ezeket a - közelmúltat idéző – rétegeket. A fal vonala ki van rakva az utcaköveken, akárcsak a náci zsidógyilkosságok helyszínei. A gyönyörűen helyreállított Bebel-téren, egyszer csak egy üveglapra lép az ember és alatta nem a két-háromezer éves falakat látja, mint sok helyen Jeruzsálem óvárosában, hanem fehérre festett üres könyvespolcokat, a náci könyvégetésekre emlékezve. (Ezek központja a Bebel-téren volt.)
Emléktáblák százai kapcsolják a mához a közelmúltat, legyen szó a falnál meggyilkolt kelet-berlini menekülőkről, vagy a Kempinski szálloda lágerben elpusztított tulajdonosairól. Sőt még a Reichstag bejáratánál is tábla hirdeti, hogy az épület eredeti feliratának bronzbetűit (Dem Deutchen Volke = A német népnek) gyártó Loevy cég tulajdonosait is koncentrációs táborban ölték meg. A Reichstag előtti téren, ahol állandóan a kupolába bejutni akaró turisták sora kígyózik, a Wemari Köztársaság, nácik által meggyilkolt képviselőinek emeltek emléket.

Itthon – látogatóban

Furcsa érzés látogatóban lenni az ember otthonában, szülővárosában. Féléves-éves szünet után sokkal jobban feltűnnek a változások, és sokkal jobban észre lehet venni a város fejlődését és persze a hibáit is.
Az ember önkéntelenül is hasonlítgat, átszámolja az árakat, mintha külföldön lenne, és sokkal jobban rácsodálkozik az új dolgokra. Érdekes módon a város egyes épületeihez, helyeihez kötődő régi emlékek is sokkal intenzívebben jönnek elő. Ez utóbbi talán annak köszönhető, hogy nem a napi rutin bejáratott módján és útvonalain – gyakorlatilag körül sem nézve - közlekedem a városban, hanem kicsit céltalanabbul, átengedve magam az újdonságok szemrevételezése mellett a régebbi helyek hangulatainak, a gyakran 20-30 évvel ezelőtti érzéseknek is.

Miniszterelnöki látogatás – egy részlet

Múlt héten másfél napos látogatást tett Bajnai Gordon miniszterelnök Izraelben - jó hivatalosan hangzik... Bár a látogatás előkészítése, a részletek aprólékos kidolgozása, majd az egész lebonyolítása - amiben gyakorlatilag a követség minden munkatársa részt vett - maga is nagyon érdekes folyamat volt, most ennek csak egy eseményéről írok. Ez a Yad Vashem-ben (jelentése: név és emlékhely) tett látogatás, ami része minden Izraelbe látogató állam- vagy kormányfő programjának. A Yad Vashem az izraeli holocaust múzeum és emlékhely, ami a zsidó nép történetének legtragikusabb korszakát dolgozza fel, és őrzi a hat millió áldozat emlékét. A látogatásnak meglehetősen kötött forgatókönyve van és ez önmagában is elég érdekes és sokat elárul a mai izraeli tudat komplexitásáról.
A delegációt először végigvezetik a földalatti múzeum kronológikus termein, ami a náci ideológia kezdeteitől az egyes országok holocaust-történetén keresztül, a zsidó-mentő „világ igazainak” szentelt termeken át, a nevek csarnokáig vezet. Ebben a csarnokban láthatók azok a dossziék, amiben már több mint 3 és fél millió nevet és egyéni történetet gyűjtöttek össze a holocaust áldozatai közül. Ez az a hely, ahol a magas rangú delegáció tagjait a hivatásos fotósok fotózzák, hiszen ez az egyik gondolati csomópontja a múzeumnak, az elnevezésében is azért szerepel a „név” szó, mert a múzeum az egyes emberekre és nem névtelen tömegre akar emlékeztetni. A múzeum termeit összekötő földalatti folyosó vége a fénybe nyílik, a mai Izraelre, a Jeruzsálem környéki hegyek izzó napfénnyel megvilágított panorámájára.
A delegáció következő megállója az emlékezés csarnoka, ahol lezajlik a koszorúzási szertartás, amit a volt askenázi országos főrabbi, a Yad Vashem tanácsának elnöke vezetett. Először egy kis kórus énekelt el egy Szenes Hanna verset, majd a miniszterelnök felgyújtotta az öröklángot, megvilágítva ezzel a sötét csarnok közepét, ahol a koncentrációs táborokból összegyűjtött hamvak fölé emelt jelképes sír áll. Erre helyezte el Bajnai Gordon a piros-fehér-zöld koszorút, majd a szertartás egy kántor által elénekelt gyász-imával (Él male rahamim) zárult.
Utoljára a másfél millió gyermek áldozat nagyon döbbenetes, néhány szál gyertya fényét sokszorosan tükröző, sötét termébe vezették a vendégeket, ahol egy hang halkan sorolja a neveket, születési helyeket és életkorokat. Ezután, az általában mély nyomokat hagyó utolsó helyszín után kérik meg a vendéget az emlék-könyv bejegyzésre (ami persze a magas rangú látogatókat nem éri meglepetésként).
Ez a forgatókönyv apróbb eltérésekkel ugyanígy zajlott a pápánál, Obamánál vagy Merkel kancellárnál.

Izraeli-arab együttélés – a nyelvben

Az együttélés problémáiról könyvtárnyi az irodalom, de van egy terület, amiről olvasni nem sokat lehet, de itt élve annál inkább feltűnik az embernek. Ez pedig a héber és az arab közti szóátvételek intenzitása. Mivel héberül kicsit értek, és inkább ilyen közegben mozgom, elsősorban a héberbe átvett arab szavakról, kifejezésekről van tapasztalatom. Az egyik lépten-nyomon hallott szó a héberben a ’yalla’, ami arabul kb. ’gyerünk’-öt jelent és a héberben is így használják, de különösen szép nyelvi példány az elköszönéskor használt arab-angol ’yalla bye’. Azt persze mondanom sem kell, hogy mint minden nyelvbe, a héberbe is rengeteg angol szó szivárog be, bár nagyon sok mindenre találnak ki héber szavakat és ezek közül sok meg is honosodik. Amíg az angolból elsősorban a modern élet fogalmai kerülnek át, az arab inkább a szleng forrása. Ilyen például a ’szabábá’, klassz, ’király’ jelentéssel, vagy az ’achla’, hasonló pozitív tartalommal.
Természetesen egy sor étel arab neve is belekerült az izraeli héberbe, a falafel-től a svarmáig. Az arab szavak persze nemcsak az Izraelben történő együttélés során kerültek át a héberbe, sok szót (és ételt) hoztak az arab országokból származó, arab anyanyelvű zsidók is. Mivel két rokon nyelvről van szó, feltehetőleg ez is hozzájárul az átvételek jelentős számához.
A szóátvételek a másik irányban is működnek, csak ebből ritkábban van saját élményem. Ilyen volt egyszer, amikor egy ramlei arab vendéglőben ücsörögtem egyedül, mellettem néhány fiatal arab fiú egy notebook-kal foglalatoskodott, és jól ki lehetett venni a beszédükből a ’máchsev’ és ’tochnit’ szavakat, amik az angol szavak hebraizálásának sikeres példái (számítógép és szoftver).
Ugyancsak a héberből került át a helyi arab nyelvbe a ’ramzor’ (forgalmi jelzőlámpa), vagy a mindennapi élet egyik kevésbé kellemes velejárója a ’máchszom’ (ellenőrzőpont).