Oktoberfest egy palesztin kisvárosban – avagy hogyan tudja egy település kitalálni magát

(Kissé elkésett bejegyzés, de sajnos sokáig félkész állapotban várakozott.)

A Ramallahtól kb. 10 km-re északra fekvő Taybeh palesztin kisváros több dologról is nevezetes. Mára ez az egyetlen 100%-ban arab keresztény település, Izrael és a Palesztin Hatóság területén, aminek az Ó- és Új testamentumban is szereplő korábbi héber neve Efraim, és ennek nyomait – egyre kevésbé megszokott módon - a városka palesztin önkormányzata sem akarja eltörölni, hiszen a település Jézushoz kapcsolódó történetét a turisták többségét alkotó keresztény zarándokok ezen a néven ismerik a Bibliából. Az igazi hírnevet azonban egy sörgyár és az ahhoz kapcsolódó októberi sörfesztivál hozta meg Taybénak. A sörfesztivál elnevezése a nyelvi változatosság kedvéért pedig német.

Itt egy kis elmélkedést szeretnék beilleszteni azokról a városokról, amik az utóbbi időben ezen a tájékon „kitalálták” magukat. Kapásból három jó példa is eszembe jut: az egyik Tel Aviv egyik elővárosa Holon, a másik Abu Gosh, egy arab kisváros Izraelen belül, Jeruzsálem közelében és a harmadik, az előbbiekben említett Taybe.



Holon - Design Múzeum

Holon a homokdűnékre épült (innen kapta a nevét is) jellegtelen alvóváros volt kb. 20 évvel ezelőttig, végtelen lakótelepekkel és nagy ipari zónával. A jelenlegi polgármester, Motti Sasson, akit először 1993-ban választottak meg, elhatározta, hogy karaktert ad a városnak és azt a gyerekek és a design városává teszi. Ennek érdekében gyerekmúzeumot és gyerekszínházat létesítettek és itt rendezik a legnagyobb purimi utcai gyerek-felvonulást. A design területén az első lépés a város műszaki főiskoláján (Holon Institute of Technology) Izraelben először elindított design kar volt, majd létrehozták a Mediatéque multimédia centrumot és 2010-ben készült el a világ egyik vezető építésze, Ron Arad által tervezett Design Múzeum, ahol rendszeresen rendeznek nagy nemzetközi kiállításokat. Eközben a kétszáz-ezer lakosúra nőtt város központja is átalakult, nemcsak az új középületek, hanem a környező utcák lakóházai is egy nagyvonalúvá váló város képét sugározzák. Az egyetemi karra és a design-nal kapcsolatos intézményekre építve az üzleti élet is felpezsdült, egyre több új cég alakul erre a tudásra építve. 2010-ben nagy nemzetközi street-art fesztivált rendeztek, aminek keretében a Mediatque oldalában grafitti falat létesítettek, ahol többek közt magyar grafittisek rajzai is láthatók.

Abu Gosh mellett mindenki elmegy, aki a Tel Aviv - Jeruzsálem autópályán közlekedik. A mára már kisvárossá (kb. 6000 lakos) lett falu vezetői (az Abu Gosh klán) már az Izrael megalakulása előtti idők óta jó kapcsolatokat ápoltak a cionista mozgalommal, majd később az állami hatóságokkal. A helyi legenda szerint az alapvetően mezőgazdaságból és az átmenő forgalomból élő település sorsát egy Amerikába kivándorolt Abu Gosh-i, Jawat Ibrahim, több millió dolláros lottónyereménye változtatta meg. Hazatérve, a nyereményből ugyanis nem luxuspalotát építetett, hanem a helyi hagyományokat felhasználva egy korszerű humusz-üzemet (a humusz csicseriborsó-krém alapú népszerű eledel az egész Közel-Keleten) létesített, és ehhez kapcsolódóan egy humusz-éttermet is. Amerikából nemcsak a vállalkozó szellemet, hanem a marketing és a branding fontosságának ismeretét is magával hozta és elkezdte Abu Gosh-t az izraeli humusz fővárosaként bevinni a köztudatba. Mára már minden szombaton, de a legtöbb hétköznap is tömve vannak Abu Gosh éttermei kirándulókkal, sőt az Abu Gosh márkájú humusz termékek minden izraeli szupermarketben kaphatók. 2010-ben a Guiness rekordok könyvébe is bekerültek, mint a legnagyobb humusz-tál előállítói. Jawat Ibrahimnak van egy alapítványa is, amiből évente 40 diák – arab és zsidó - kap egyetemi ösztöndíjat.

Taybeh kitalálói is Amerikában éltek, Nadim Khoury élelmiszeripart, benne sörfőzést tanult és az Oslo-i megállapodás után tért vissza Taybeh-be, testvérével David Khoury-val, ahol német és cseh technológiára és alapanyagokra alapozva egy kis sörfőzdét indítottak el, amit a keresztény kisvárosban nagy örömmel fogadtak. (Ebben az időben még Izraelben sem voltak ún. butik-sörfőzdék.) A sör rövidesen ismert lett nemcsak a Palesztin Hatóság területén (ahol a muszlim alkoholtilalom helyenként értékesítési nehézségeket is okoz), hanem Jeruzsálemben és a nagyobb izraeli városokban is. A Taybeh-i sörből exportálnak is Németországba és Svédországba. David Khoury közben a városka polgármestere lett, és görög-amerikai származású felesége, Maria Khoury 2005-ben elindította a Taybeh-i sörfesztivált, amit Oktoberfest-nek neveznek, müncheni mintára. Mára a fesztivál ezreket, köztük rengeteg külföldit vonz, az amúgy nem a turista főcsapás mentén fekvő helyre. Mikor késő délelőtt megérkeztem, már alig lehetett parkoló helyet találni. Az autók közt a rengeteg diplomata rendszám mellett sok normál izraeli rendszámot lehetett látni, és később sok héber szót is hallottam, pedig Taybeh az izraeli zsidók számára tiltott A-zónában fekszik. Biztonsági problémáról az Oktoberfest hét éve alatt nem lehetett hallani.

Taybeh polgármestere

A színpadon a megnyitó beszédeket a Khoury-család már említett tagjai és a Palesztin Hatóság turizmus minisztere tartották, amit palesztin zászlókkal lengető néptánc-csoport követett, de a nemzeti öntudat erősítése nem lépte túl az ízlésesség határait. A további programban népzene, népi tánc és rock-zene váltogatta egymást, néhány távol-keleti fellépővel színesítve. A fesztivál utcáin természetesen folyt a sör, illatoztak a shwarma- és falafel-standok és rengeteg helyi terméket is vásárolhatott a hömpölygő tömeg.

Egy kis séta a város többi részén megmutatta, hogy nemcsak erre a két napra terveznek: több kis szálloda nyílt frissen helyreállított régi házakban, boltokat és néhány vendéglőt is láttam az újonnan kikövezett, hegyre kaptató utcákban. Ahogy korábban írtam, a város biblia, héber nevét több helyen is olvasni lehetett, úgy tűnik, itt a nemzeti öntudat építése nem jelenti a múlt eltörlésének kényszerét. Az egész városka sokkal rendezettebb, tisztább és érezhetően dinamikusabb volt, mint amit egy hasonló arab kisvárosban általában látni lehet, a Khoury-család jól kitalálta Taybeh-t és átformálta a Taybeh-ieket.

 

 

A sátras tüntetések

Miközben az egész arab világ forrongott a nyugalom szigetének tűnő Izrael körül, a nyár elején egy olyan civil mozgalom indult itt, amin – az arab forradalmakkal való összehasonlításban - eleinte kicsit maguk a résztvevők is mosolyogtak. Miután mind a három jelentős tejipari cég rövid időn belül 30-40%-kal felemelte az Izraelben alapvető élelmiszernek számító – az angol „cottage cheese”-ből héberül kotedzs néven ismert - tejfölös túró árát, az egyiptomi facebook-os szerveződéshez hasonlóan kottedzs-bojkott csoport indult, ami néhány napon belül százezres tagságot és a kottedzs termékek jelentős forgalomesését produkálta. Egy hónapon belül a tejipari cégek és a nagy élelmiszerláncok meghátráltak és először akciósan, majd véglegesen visszavitték a termékek árát. Természetesen kartell-gyanú alapján sokan vizsgálatot követeltek, ami el is indult a maga lassú, államigazgatási útján. Amikor július közepe előtt hazautaztunk szabadságra, körülbelül itt tartott a dolog és úgy tűnt, hogy ezzel a szép facebook-os győzelemmel nagyjából vége is van, ironikus nevet is kapott: kotedzs-forradalom.
Mire augusztus közepén visszatértünk, már egy sok szempontból megváltozott Izrael fogadta az embert. A világsajtót is bejárták a Tel Aviv-ban elindult sátras és felvonulásos tüntetések képei, ami jól beillett a Nyugat-Európa több országát megmozgató válság-ellenes tüntetések sorába. A híradások kiemelték az izraeli tüntetések békés jellegét szemben az athéni és londoni megmozdulásokkal, de ennél sokkal több nem juthatott el még az érdeklődő hírfogyasztóhoz sem.

A visszaérkezés utáni egyik első esti program a sátras tüntetések központjában, a Rothschild bulváron tett séta volt. A két forgalmi sávot elválasztó füves, kavicsos széles sáv kb. másfél km hosszan sűrűn tele volt kisebb-nagyobb sátrakkal, állítólag több mint 2000-el. A hangulat leginkább egy fesztiválra emlékeztetett, a sátrak közti „tisztásokon” zenéltek, beszélgető körökben vitatkoztak, ettek-ittak, röplapokat, brosúrákat osztogattak. Voltak rögtönzött kiállítások, színházi és pszicho-dráma csoportok, és természetesen töméntelen plakát. A sátorlakók és a nézelődők barátságosan keveredtek és az is látszott, hogy sokan csak kikapcsolódásként használják a sátraikat, amiknek környékét otthonosan berendezték ócska kanapékkal, asztalokkal, sőt kis könyvtárakkal. Péntek estéken sok helyen ünnepi asztalokat terítettek meg, otthonról hozott különféle sabbati ételekkel. Híres énekesek tartottak rögtönzött koncerteket, és neves professzorok vezettek beszélgetőköröket.

Maga a mozgalom július 14-én (nem véletlen a dátum) indult, amikor Dafni Leef, egy 25 éves lány bejelentette, hogy a magas Tel Aviv-i lakbérek elleni tiltakozásképpen egy sátorba költözik a város egyik legelegánsabb útján, a Rothschildon. Az ötlet napokon belül sok száz követőre talált és a Rothschildon, meg a város több fontos útján több ezer sátrat vertek fel a tüntetők. Rövidesen Jeruzsálemben és a többi nagyvárosban is megjelentek a sátorvárosok. Ezeknek csak egy részében és azokban sem állandóan laktak, de a tüntetés maga óriási mértékben rezonált az emberek érzéseire. A több éve meredeken emelkedő lakásárak, a termékek jelentős részének a fejlett országok viszonylatában is magas árai, a mindössze  14 hetes szülési szabadság, a bölcsődék hiánya sokak problémáját jelentik. Miközben a gazdasági növekedés az elmúlt 7-8 évben átlag 4% felett volt és az infláció is alacsony, alaposan megnőttek a társadalmi különbségek és a középosztály jelentős része érzi úgy, hogy pozíciói romlanak. A statisztikák szerint a lakásokat leszámítva ez valószínűleg csak a leggazdagabb 10%-hoz képest érzett relatív romlás, de az elégedetlenséghez mindenesetre elég, különösen a lakásvásárlás előtt álló fiatalok esetében. Már egy rövid séta után is érzi az ember, hogy ez a középosztály mozgalma, ha forradalomnak nem is mondható. A fesztiválhangulatú estékben sok kisebb csoport is megfogalmazta elégedetlenségét, van sarkuk az elvált apáknak, a melegeknek, a civil házasság hiánya ellen tiltakozóknak. Nyelviskolák (az ulpánok) tan-sétákat vezetnek az utcákon, mert a plakátokról kiválóan lehet tanulni a szlenggel keveredett társadalmi-politikai nyelvet.

Az első, még augusztusban megrendezett több százezres tüntetés után a kormány is lépni kényszerült és felállított egy bizottságot, hogy az javaslatokat dolgozzon ki a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében. A bizottság névadó vezetője, Trachtenberg (latin átírásban Trajtenberg, mert argentin származású) professzor, jelentős érdemeket és általános elismerést szerzett a felsőoktatási reform kidolgozásával.

Szeptember első szombat estéjére (itt ez a nagy tüntetések időpontja) hirdették meg az egymilliós tüntetést, amit úgy értettek, hogy Izrael összes városában ennyien vonulnak majd az utcákra. Ez a nagyon ambiciózus terv ugyan nem valósult meg, de közel félmillió embert, a lakosság 6%-át azért sikerült mozgósítani. Ebből Tel Avivban kb. 350 ezren vettek részt a várost átszelő felvonuláson, majd a legelegánsabb designer üzletekkel szegélyezett Kikar haMedinan megtartott nagygyűlésen. A közönség 90%-ban itt is a középosztályból került ki, ez még messziről is jó látszott, még a mi lakóparkunkból is jó néhány család kivonult. A gyűlés nagyon békés volt, egy pillanatig se voltak veszélyben az elegáns boltok kirakatai. A leggyakrabban skandált mondat: „A nép társadalmi igazságosságot követel”. (Ezt héberül kicsit jobban lehet üvölteni, mert hat szótaggal rövidebb: Haam dores cedek hevrati.) Persze voltak Netanyahut hazaküldő és egyéb kevésbé udvarias jelszavak is. A két fő szónok a mozgalom vezérévé vált Dafna Líf és a diákszövetség elnöke volt. A beszédek többek közt arról szóltak, hogy Izraelben a fiatal generáció egy igazságosabb társadalmat akar, elege van a kapitalizmus embertelenségeiből. Nem lennénk Izraelben, ha egy ilyen tüntetésen bibliai idézet nem kerülne a transzparensekre: Igazságot, igazságot kövess (5 Mózes, 16:20).
Az 50-60 éves generációt a gondolatok, a megfogalmazások és az egész mozgalom frissessége a ’68-as diáklázadásokra emlékeztették, a még idősebbeket pedig az országalapítók szocialista-szociáldemokrata gyökereire.

A mozgalom kétségtelenül nagy támogatottsága, a politikára és a társadalom egészére kifejtett, sokakat meglepő mértékű hatása ellenére bőven lehet kételkedő hangokat is hallani, amik elsősorban a középosztály-orientáltságot kritizálják. Egy tipikus beszélgetésnek voltam tanúja a követség közelében lévő kis halas-sajtos boltban, a nagy tüntetés előtti napon. A hatvanas tulajdonos egy vevővel beszélgetve mondta, hogy el kell menni a másnapi tüntetésre, mert az mindannyiunk ügye. Mire a kb. húsz évvel fiatalabb kisegítője közbeszólt: ő bizony nem megy el, miért is menne. A tulaj erre azt válaszolta, hogy pl. a lányáék mindketten vezető beosztásban dolgoznak jó menő cégeknél, de a hónap végére mindig pénzzavarban vannak. Mire a fiatalabb: hát persze, most költöztek Tel Avivban egy ötszobás penthouse lakásba nagy törlesztő részleteket fizetve, új autójuk van és a három gyereknek minden új kütyüt megvesznek.

Békés egymás mellett nyaralás

Júliusban egy kétnapos körutat tettünk „Északon”, ami más néven lényegében a Galil és a Golán. (Az izraeliek ezt az „Északon”-t valahogy olyan hangsúllyal mondják, mintha kb. az északi sarkkörön túli területekre indulnának, pedig Tel Avivtól 80-90 km-re, már „Északon” vagyunk.)
Mivel a júliusi forróság északon se volt észrevehetően enyhébb, ezért a körútba több vízparti programot is beiktattunk. Mindenféle vízben strandoltunk: először a tengerparton, Achzivnál, a libanoni határtól néhány km-re délre, az izraeli Földközi-tengeri partvidék egyik legszebb, sziklás, várromos partszakaszon, ahol még néhány apró sziklasziget is található. A következő víz a Dan patak forrásától nem messze fekvő Horeshet Tal-nál volt, ahol a Jordán egyik ágát jelentő jéghideg (nyáron is 16 fokos) patakot kis tavakká duzzasztják. A harmadik víz is a Jordán egyik mellékága volt, a Banias, amibe igazából csak lábat lógattunk, viszont hosszasabban kirándultunk a vízeséssel, zúgókkal tarkított, nyáron is meglepően bővizű hegyi folyócska mentén. Utoljára pedig a Kineret keleti, a közvetlenül a Golán-fennsík alatt fekvő partján fürödtünk egyet.
Mindez az útikönyvszerű bevezetés csak ahhoz a megfigyeléshez szükségeltetett, hogy ezeken a strandokon, kirándulóhelyeken milyen harmonikusan nyaralnak együtt zsidók és arabok (akik a Galil lakosságának körülbelül a felét teszik ki). Fürdőruhában persze elég nehéz megkülönböztetni az embereket, de ez alól kivételt képeznek a muszlim strandolók, mert esetükben a nők többnyire ruhában mennek be a vízbe. A „békés egymás mellett nyaralás” érzése leginkább a Horeshet Tal kempingben fogalmazódott meg bennem, ahol a tágas, fás parkban a zsidók és az arabok sátrai egymás mellett álltak, látható békességben. A kemping egy el nem kerített részében egy zsidó ifjúsági szervezet táborozott és este a gyerekek ugyanúgy a tűz körül ültek, mint 10-20 méterrel arrébb egy népes arab család. Hozzá kell azért tenni, hogy szociológiailag ez inkább egy középosztálybeliek által látogatott kempingnek tűnt, az autók minőségéből és a viszonylag magas tarifákból ítélve.
A Banias patak vízesésénél népviselet-szerű, szép ruhákba öltözött – mint kiderült drúz – csoporttal találkoztunk, amint éppen próbáltak helyet szerezni a fotózásra legalkalmasabb kilátóponton.

Drúz és zsidó turisták a vízesésnél. Strandolók a Dan patak tavainál.

Ehhez a témához kapcsolódik egy másik élményem, ez most a szakma területéről. A haifai Technionon meglátogattam azt a kutatót, aki érthető módon nagy sajtóvisszhangot is kiváltó eredményeket publikált különféle rák-típusok lélegzetből való diagnosztizálása területén. El is nevezték a módszert „elektronikus orr”-nak. A kutató több EU-s pályázaton nyert el jelentős, 5-6 millió Eurós támogatást és így most egy kb. 40 fős csapatot irányít, beleértve természetesen a master és PhD hallgatókat, valamint az asszisztenseket is. A harmincas éveinek közepén járó kutatót Hossam Haicknak hívják, Názáretben született és arab származású. Az izraeli kutatói világban azonban ennek semmi jelentősége nincsen, teamjében többségében zsidók dolgoznak.
Tudható, hogy „természetesen” nem mindenütt problémamentes az együttélés, ez a bejegyzés most arról szólt, ahol működik.

Jom Kipur - 2010.

Az Ayalon autópályán Tel Aviv központjában





Ugyanott egy normál hétköznapon:

Abba Hillél út

Az izraeli Környezetvédelmi Minisztérium légszennyezés mérő állomásai drasztikusan lecsökkent értékeket jelentettek. A NO és NO2 koncentráció Tel Aviv központjában a szokásos érték 1-8%-ára, Jeruzsálemben pedig még ennél is nagyobb arányban csökkent. A minisztérium szerint ilyen mértékű szennyezettség visszaesés egyedülálló a világon, mert még az úgynevezett autómentes napokon sincs az ittenihez hasonló 100%-os gépjárműforgalom leállás.

(Ld. még a 2007. szeptemberi bejegyzést!)

Konferencia a jövő Internetéről - egy kicsit a munkámról

Május elején rendeztük meg a Jövő Internet (Future Interenet) című konferenciát Haifán, a Technionon, ami az izraeli műszaki egyetem vagy, ahogy a hivatalos nevében szerepel: Izraeli Technológiai Intézet (Israeli Institute of Technology, kissé az MIT-re emlékeztetően). A konferencia – úgy tűnik - nagyon sikeres volt, és további jó érzést adott, hogy mint projekt is viszonylag rövid idő alatt, az előre eltervezettek szerint valósult meg.
2009. szeptember elején egy magyar delegáció (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, Külügyminisztérium) tárgyalásokat folytatott az Izraeli Ministry of Science (MOST) vezetőivel a kb. 10 éve nem működő magyar-izraeli Tudományos és Technológiai egyezmény felújításáról. A megbeszéléseken körvonalazódott, hogy az eddigi inkább kutató-cserére koncentráló együttműködések helyett inkább közös projektek beindítására alkalmas közös rendezvényeket fogunk szervezni.
A felek megállapodtak abban, hogy 2010 tavaszán a jövő internete technológiai, társadalmi és gazdasági kérdéseiről közös konferenciát rendeznek Izraelben azzal a céllal, hogy a két ország kutatói megismerhessék egymás kutatásait, majd ez alapján közös pályázatokkal indulhassanak az Európai Unió FP 7-es és egyéb kutatás-támogató programjaiban.
A konferencián 8 magyar és 14 izraeli előadás hangzott el, a magyar előadók az ELTE-ről és a Műegyetemről jöttek, az izraeliek négy különböző kutatóegyetemről. Az egyik előadó az a kutató volt (Yuval Shavitt), aki elindította az Internet jellemzőinek feltérképezését célul kitűző DIMES projektet, ami mára elég híressé vált nemcsak szakmai körökben. Egy ilyen látványos térképet mellékelek is. Egy másik előadás azzal a problémával foglalkozott, hogy az Internetes ajánló rendszerek (könyvek, filmek, web-lapok stb.) ajánlásai torzulnak, maguktól az ajánlásoktól. Ezt a visszacsatolási effektust eddig nem vették figyelembe, ezért a kutatók új, nem torzító algoritmust dolgoztak ki.

A Budapesti Műszaki Egyetem egyik kutatója (Buttyán Levente) az egyes berendezésekbe egyre gyakrabban beépített és a külvilággal interneten keresztül kommunikáló számítástechnikai eszközök biztonsági és titoktartási problémáival foglalkozott, különböző alkalmazási területeket vizsgálva. Az egyik ilyen terület az autókba beépített, autonóm módon kommunikáló számítógépek, amik a gépjármű közlekedés biztonságát és hatékonyságát nagyban tudják növelni. Ugyanakkor, ennek a kommunikációnak a kihasználásával a magánszférát veszélyeztető személyes mozgási adatokhoz lehet hozzájutni, vagy károkozási céllal meg lehet zavarni a közlekedés rendjét. Az előadó erre a problémára olyan megoldást javasolt, ami egy speciális új algoritmus szerint gyakran változó álnevekre alapul.
Voltak előadások az Internet társadalmi és szociálpszichológiai (Csepeli György), valamint gazdasági vetületeiről is. A magyar delegációnak további találkozókat is szerveztem a Héber Egyetemen és a herzliyai Interdisciplinary Center-ben.
A konferenciának volt sajtóvisszhangja is: a HVG online-ban, a Technion és egy-két más izraeli website-on, az izraeli magyar újságban (Új Kelet), sőt a „Kanadai Magyar Televízió” honlapján is jelent meg beszámoló. A HVG online cikkhez érkezett 10 hozzászólás, amiből 7 azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy volt-e az elnökségi asztalon piros-fehér-zöld zászló és ha igen, akkor annak milyen irányú volt a csíkozása. (Az ominózus képet mellékelem.) A maradék három hozzászólásból kettő Izrael-ellenes és egy, az izraeli kutatás-fejlesztés eredményeit dicsérő volt.

Demográfia – egy szokatlan vetület

Félretéve a demográfia nyelvezetét, egyszerűen fogalmazva: Izraelben sok a gyerek, nagyok a családok. Érdekes vetületét lehet ennek a ténynek megfigyelni a boltokban, reklámokban. A nagy tavaszi, ünnepi családi együttlétekre készülve sok helyen látni a hatalmas méretű asztalokat hirdető reklámokat (és persze magukat a termékeket a bútorboltokban), nem ritkák a 20 vagy 24 személyes étkező-asztalok, vagy ahol méterben adják meg, a 7-8 méter hosszú darabok. Ugyanez jelenik meg bizonyos konyhai felszereléseknél is: még a kis boltokban is számos olyan méretű tűzhely található, amit nálunk csak az ipari konyhafelszerelésekkel foglalkozó szaküzletekben láthatunk, és persze a hűtők mérete is nagyjából ott kezdődik, ahol nálunk befejeződik.
Ami a számokat illeti, arról is szó esik ilyen tájt, mert a függetlenségi nap előtt az Izraeli Statisztikai Hivatal közzéteszi a legfrissebb népesedési adatokat. Eszerint az ország lakossága meghaladta a 7,5 milliót, a népesség növekedése az elmúlt egy évben is 1,8% volt, ami azt jelenti, hogy egy nagyvárosnyival, több mint 130 ezerrel élnek többen Izraelben, mint az előző függetlenségi napon.

Pészach - 2010

Pészach

Nehéz elképzelni otthoni ismeretek alapján, hogy ezen az egyhetes ünnepen mennyire leáll, vagy inkább átalakul az élet Izraelben. Hivatalos ünnepnapnak ugyan csak az első és az utolsó számít, de az összes állami hivatal, iskola, egyetem és a legtöbb kis-közepes cég, sok étterem és persze a pékségek bezárnak a teljes egy hétre, illetve, tulajdonképpen már az ünnepet megelőző napon is, utána meg minden lassan indul be, amire a marokkói zsidók egyre szélesebb körben terjedő mimuna nevű záróünnepe jó kifogást jelent. Ezekben a napokban itt járt egy műegyetemi kollégám, akivel több közös projektünk van, és a naptárra nézve azt hitte, hogy csak két nap lesz, amikor nem tud hivatalos programokat lebonyolítani. Bár mondtam neki, hogy ez kicsit olyan, mintha karácsony és újév között akarna Magyarországon ügyeket intézni, mégis meglepődött a valósággal szembesülve.
Szellemesen fogalmazta meg ezt Sayed Kashua, a Haaretz-ben minden héten szatirikus tárcákat közlő izraeli-arab író: „Amikor első munkahelyemen, egy ifjúsági szállóban, elkezdtem dolgozni, megkértek, hogy töltsem ki a hivatalos formanyomtatványt arról, hogy mik az ünnep-preferenciáim. Választhattam, hogy muszlim, keresztény vagy zsidó ünnepeken akarok szabadnapot. Máig emlékszem a gazdaságis csalódott tekintetére, amikor a zsidó ünnepeket jelöltem be. Miért? – kérdezte, te muszlim vagy, nem? … Mivel zsidó középiskolába jártam, pontosan tudtam, hogy a zsidók, - nem úgy mint a muszlimok, - igazán értenek az ünnepléshez.”

Az ünnep néhány tudnivalójáról már részletesen írtam 2008. áprilisában, most csak kiegészítem a két évvel ezelőtti bejegyzést egy friss közvélemény-kutatás eredményeivel. Ezek szerint az izraeli zsidó lakosság 69%-a nem tervezi, hogy kovászos (ú.n. hamec) ételeket fog enni az ünnep alatt. 19% azt mondta, hogy csak otthon eszik kovászosat, hogy ezzel ne sértse azon honfitársainak az érzékenységét, akik betartják az ünnepi tilalmat. Csak 12% mondta azt, hogy korlátozás nélkül fog kenyeret enni. A felmérést elemzők szerint meglepő, hogy még a magukat szekulárisnak vallók fele sem fog kenyeret enni pészachkor. Az ünnepet bevezető, az egyiptomi kivonulás történetét gazdag szimbolikával feldolgozó és általában családi körben megült széder estét az izraeli zsidók 63%-a a hagyományoknak megfelelően fogja megtartani, vagy ilyen családi, baráti rendezvényen fog részt venni, 23%-uk pedig valamilyen rövidített formában üli meg ezt az estét. Mindössze 4% mondta azt, hogy semmilyen módon nem ünnepel.