Októberi összefoglaló

Nem szeretném, ha egy egész hónap üresen maradna a blogban, de most már látszik, hogy legfeljebb egy rövid összefoglalóra futja.
Először is, otthon voltam majd két hétig, ami nagyon jó volt, (meg hasznos is, mert igazából hivatalos programra rendeltek haza, erről majd még bővebben) de bejegyzésekre nem nagyon inspirált. Tulajdonképpen már szeptember végén mentem, szukot (a sátoros ünnep) első napján. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a szukotból nem sokat láttam, mert ez itt nagyon vidám, nagy jövős-menős, sok programos ünnep. Az első este még valamit láttam még belőle és a hangulatából is megéreztem egy kicsit, ahogy mindenfelé felállítják a kis, pálmaágakkal fedett sátrakat, kertekben (a mi toronyházaink kertjében is volt egy nagyobbfajta), teraszokon, sőt Tel Aviv legrégebbi, Neve Tsedek negyedében, még egy-egy szűk utcában is, és az emberek jókedvűen ücsörögnek ott, énekelgetnek, vacsoráznak, ami jól látszik és hallatszik a fehér vászon sátorborításokon keresztül.
Budapestre visszatérve az fura volt, hogy kicsit turistának éreztem magam, valahogy kívülebbről láttam a várost, az embereket. Ezt inkább az utcákon, helyeken éreztem, otthon olyan volt, mintha csak egy rövid időre utaztam volna el.
Szerencsésen beleesett ebbe az időbe a 35 éves érettségi találkozó, jó volt és már nem rázott meg az ötvenes osztálytársak látványa…
A hazarendelésem fő eseménye az NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal) által szervezett TéT attaséi konferencia volt az MTA-ban, ahol a kutatás-fejlesztésről szóló inkább politikai előadások mellett, a TéT attasék is beszámoltak saját területük egy-egy érdekesebb, fontosabb vonatkozásáról. Egészen meglepődtem, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak ezekre az előadásokra. Én a technológiai inkubátorokról, a kockázati tőkének a high-tech-ben játszott szerepéről beszéltem.
(Az előadások vázlata letölthető:
http://www.nkth.gov.hu/main.php?folderID=901&articleID=5529&ctag=articlelist&iid=1). Annak nagyon örültem, hogy jó néhányan odajöttek utána érdeklődni, sőt másnapra még három konkrét megbeszélést is megszerveztünk olyanokkal, akik egy közös izraeli-magyar technológiai inkubátor létrehozásában fantáziát látnak. Ez a dolog izraeli oldalon is elég jól halad, úgyhogy ez tényleg nagyon bíztató, bár tudom, hogy minden sokkal lassabban halad, mint azt szeretném.
Aznap este, amikor a hajnali géppel visszaértem, a budapesti Operettszínház által a Tel Aviv-i Operában bemutatott öt előadásból álló operett-gála sorozat premierje volt. Bár ezt egy izraeli­­­­­-német cég szervezte remekül, de azért a követség részéről nekem is elég sok munkám volt benne. Bár az operett továbbra sem a kedvenc műfajom, de ez az előadás nagyon profi volt és a jórészt idősebb magyar és német anyanyelvűekből álló közönség nagyon élvezte, együtt énekelte-dúdolta a slágereket. A sorozat nagy siker volt, mind a 10 ezer jegyet eladták és nagyon jó kritikákat kapott.

Jom Kipur - az igazi autómentes nap

Jom Kipur, a zsidó vallás engesztelőnapja, legszentebb ünnepe, persze nem az autómentességről szól, de Izraelben mégis a legszembetűnőbb az autóforgalom tökéletes hiánya. Jom Kipurkor az élet amúgy is teljes mértékben leáll: minden zárva van, beszüntetik az adást a TV és rádiócsatornák, a repülőtér 30 órára teljesen bezár, akárcsak az egyéb határátkelők. (Az ünnep napnyugtától tart 25 órán át.)
Tel Aviv 6-8 sávos útjait elfoglalják a biciklisták és a sétáló emberek, még a várost átszelő, éjjel is mindig forgalmas Ayalon autópályát is csak néhány biciklista és gyalogos használja. A dolog tulajdonképpen teljesen önkéntes, mert az utak nincsenek lezárva, mint a vallásos negyedekben, csak az emberek egyszerűen nem használják az autókat, még azok sem, akik amúgy nem tartják az ünnepet, nem mennek templomba, nem böjtölnek, stb. Az esti ima utáni időben kb. másfél órát sétáltam, ezalatt összesen két mentőautót láttam, és két „civil” autó lopakodott végig az egyik úton, kb. 30-cal és villogó indexekkel.
A nagy kereszteződések némelyikében több száz ember ácsorog, beszélget, üldögél az úttesten, vegyesen kippások és anélküliek, az egésznek nagyon jó hangulata van és az európai zsidó szokásokat ismerő embernek az az érzése, hogy az ünnepnek egy új rétege, tartalma alakult ki itt Izraelben.

Ros Hasana (újév)

Ez a bejegyzés eredetileg egy magamban már régóta fontolgatott témának indult, aminek a címe valami olyasmi: "Mennyiben zsidó ország Izrael". Most, Ros Hasanakor (zsidó újévkor) kicsit több időm volt ezen gondolkozni, és bele is akartam vágni ebbe a nehéz témába, csak előbb röviden azért arról is akartam írni, hogy hogyan telt itt nekem az ünnep. Az ünnepről szóló részt megírtam de az eredeti téma továbbcsúszott, sajnos...
Ez az új év a zsidó időszámítás szerint az 5768., ekkor tulajdonképpen a világ teremtését ünnepeljük. Ros Hasana nem hasonlít a szilveszteri vidámsághoz, sokkal inkább egy befeléforduló, számvető, bűnbánó ünnep, ami gondolatilag beletorkollik a 10 nap múlva következő bűnbánó napba, a Jom Kipurba.
Szóval, hogyan zajlott nekem?
Mind a három napra volt egy-egy meghívásom, amiben a közös, a nagy és jórészt hagyományos ételekből álló kajálás volt. Első este K. Juditék kertvárosába (kertfalujába), Cur Igalba, voltam hivatalos, ahova még két vendéget vittem Tel Avivból, így összesen nyolcan voltunk, aztán a vacsora vége felé nagy számban megérkeztek a gyerekek barátai. Volt mézbe mártott alma, gefillte fis (édeskés, hal pástétom féle), répák, húsok; nyolcan négy nyelvet (héber, angol, spanyol, magyar) használtunk, elég bábeli, de nekem legalábbis, otthonos volt. Még a vacsora előtt elsétáltunk a település templomába, ahol egymás mellett volt egy askenázi és egy szfard rítusú terem. Az askenáziban a dallamok nagyon ismerősek voltak, de egész más volt a hangulat attól, hogy mindenki szépen és együtt énekelt, valahogy lehetett érezni a közösség erejét, amihez sokat hozzátett a kertben rohangáló ezer gyerek.
Másnap ebédre K. Slomóék hívtak meg herzliyai házukba, ahol gyerekekkel, unokákkal együtt húszan voltunk, kb. 3 ebédre való étel volt, csak húsból 4 féle… Itt is elmentem Slomó templomába, ahol különösen szép éneklés volt, egy egész férfikórus adta elő az imákat, időnként több szólamban, persze hangszer nélkül, de itt is sokszor a közönség kíséretével.
A harmadik zsinagóga, amit meglátogattam a lakás közelében, egy viszonylag kicsi szfárd templom volt, ahol a közönség jó része - számomra bíztatóan - kötött sapkás (tehát mérsékelten vallásos) volt. A hangulata eléggé eltért a megszokottól, szinte végig énekelték az imákat, nagyon erőteljesen, sokszor felelgetős módon és sok keleties dallammal. (Nem beszélve arról, hogy a keleti zsidók kiejtik a mai héberben többnyire néma torokhangokat és már ettől más lesz a hangzása az egésznek.)
A harmadik meghívásom Toviékhoz volt péntek estére, itt is „csak” nyolcan voltunk, mert az egyik család nem jött. A vacsora viszont itt nem gefillte fissel, hanem májpástétommal kezdődött… Itt volt a leg-ortodoxabb a szertartás része a vacsorának, de egyébként laza és kellemes volt, sokat beszélgettünk az izraeli felsőoktatásról, amiben most Tovi több gyereke is részt vesz.

(A képen a Sana tova = Jó évet szavakat festik a gyerekek egy bank reklámban.)

A Tel Aviv-i tengerpart

Mindenki ismeri, aki akár csak egy kis időt töltött Tel Avivban, hiszen a város kb. 10 km hosszan a tengerpartra települt rá (bár az újságok gyakran írják, hogy még mindig nem eléggé tengerparti Tel Aviv), a szállodák jelentős része itt található. Több mint 5 km hosszan nyúlik el a kiépített sétány és mellette a homokos strand, ami nagyon kellemes és nem túl gyakori a tengerparti világvárosok között.
Most azonban arról fogok írni, ami jó néhány korábbi, rövid látogatásomkor nem derült ki számomra, nevezetesen, hogy ennek az 5 km-es darabnak, milyen különleges részei vannak. Észak felől haladva, a szórakozónegyednek felújított "régi" kikötő után, az első ilyen rész a vallásosok strandja, ami fallal el van kerítve és felváltva vannak férfi és női napok (szombaton zárva!). Aztán van egy szakasz, nem ennyire egyértelműen, ahová a homoszexuálisok járnak nagyobb számban. Bőven a szállodasor után, van egy kis rész, ahová péntek estefelé sokan lemennek dobolni, zenélni. Sokan csak nézik a lépcsősen kialakított köves parton ücsörögve, mások tűzakrobatikával szórakoznak, az egésznek van egy régi hippis jellege – látni is idősödő hippiket.
A Jaffóhoz közeli partszakaszra péntek esténként sokan kivonulnak piknikezni, zsidó és arab családok, társaságok vegyesen. Arabok többen vannak, ők általában faszenes grill eszközöket is hoznak és sokan ott is éjszakáznak, gondolom, akik messzebbről jöttek.

Megasztár Izraelben

Akárcsak a magyar változat, ez is az amerikain (American Idol) alapszik, amit itt egyébként sugároznak is. A címe viszont ivrit: Kohav Nolad = Csillag születik. Nemcsak az elnevezés helyi, van azért pár egyéb érdekes sajátosság is. A húsz döntős elég jó keresztmetszetét adta az izraeli társadalomnak, volt köztük etiópiai származású, fekete kippás ortodox, Ukrajnában született új bevándorló, keresztény arab. Az arab lány eljutott az első hat közé és amikor kiesett, határozottan elutasította, hogy ez a származása miatt lett volna, sőt szerinte a rászavazók többsége zsidó volt. Ugyanakkor volt olyan versenyző, aki egyesek szerint azért esett ki, mert kivonta magát a katonai szolgálat alól (ami egyre gyakrabban fordul elő Izraelben és korábban szinte elképzelhetetlen volt) és ez sokak szemében nagyon ellenszenvessé tette.
A döntőt augusztus legvégén a Kineret tó partján tartották, hatalmas érdeklődés mellett. Már 4 nappal előbb, amikor Dorkával fürdőhelyet kerestünk a tó partján, hosszú szakaszon, a szponzoráló mobilszolgáltató zászlói között hatalmas kocsisorok igyekeztek a kempingként is szolgáló helyszínre. Több mint 40 ezren vettek részt a 3 döntős versenyén és a győztes Boaz Mauda a 900 ezer szavazat 50%-át kapta meg. A lágy hangú, 20 éves fiú egy kis mezőgazdasági településről származik, a versenyre szabadságot kapott a katonaságtól.

Ortodox segítség a palesztin mezőgazdaságnak

Az izraeli helyzet sokszor abszurdba hajló bonyolultságára jó példa a smita-év, ami most Ros Hasanakor, vagyis a zsidó újévkor kezdődik, idén szeptember 12-én. A smita-év az a minden hetedik év (a sabbat év), amikor Izraelben a földet parlagon kell hagyni, amint az a Mózes III. könyv 25. fejezetében található parancsban szerepel. A parancs fontosságát mutatja, hogy a jutalmat, 3 évnyi bő termést, magától Istentől származtatja a Tóra.
Mivel a parancs csak zsidókra kötelező, ezért Izraelben az utóbbi évtizedekben a vallásos zsidók araboktól, arabok által termelt gyümölcsöt, zöldséget vásároltak, vagy távoli importból érkező termékeket; mindkét változat megdrágítja majd jövőre a zöldség-gyümölcs árakat, legalábbis az ellenőrzött, kóser szektorban.
Az áruk jelentős része Gázából származott, azonban a nyár óta a Hamasz által uralt Gázával Izrael szinte minden kapcsolatot megszakított. Az izraeli államot, amúgy el nem ismerő egyik szélsőséges ortodox csoport például egyenesen azt követeli az izraeli hadseregtől, hogy nyújtson védelmet a Hamasszal szemben arra az időre, amíg embereik lebonyolítják a kereskedelmi tranzakciókat a palesztin termelőkkel. Mindenestre a palesztin mezőgazdaság jó évnek néz elébe.

Léteznek egyéb, kreatív megoldások is, például a föld nélkül, tápanyaggal dúsított víztartályokban termelt zöldségek is megfelelnek az előírásnak, hiszen nem Izrael földjében termettek.

Magyar tanárok a Jad Vasem-ben

A Jad Vasem Izrael Holocaust múzeuma és emlékhelye, aminek jelentős oktatási tevékenysége is van. Idén már 10. alkalommal rendezték meg magyar tanárok részére a Jad Vasem oktató központjában azt a szemináriumot, ami a Holocaust és általában az anti-rasszizmus tanításával foglalkozik. A tanárok részvételét a Jad Vasem és a magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatja, amiben az is figyelemre méltó, hogy már 3 különböző kormány egyformán fontosnak tartotta ezt a programot. Az évforduló alkalmából olyan tanárok jöttek, akik már legalább egyszer résztvettek ilyen szemináriumon és most a legújabb kutatások megismerése mellett kicserélhették egymással és a Jad Vasém szakembereivel a tapasztalataikat. A javarészt vidékről jött tanárok közül sokan fantasztikus többletmunkát is végeznek: az oktatáson túl, tanítványaikkal együtt komoly helytörténeti kutatásokat folytatnak összegyűjtve és feldolgozva a nagyrészt mára zsidók nélküli települések zsidóságának emlékeit, kapcsolatokat építenek, hogy megismerjék az élő zsidó kultúrát is.
Egy beszélgetésben azért az is kiderült, hogy nem mindenütt egyszerű a kurzusról visszajött tanárok helyzete, szembe kell nézniük a helyi előítéletekkel is.

A követség nevében én mondtam az egyik rövid megnyitó beszédet, majd a többi bevezető után Szita Szabolcs baráti eligazítása mellett Dorkával végignéztük az új kiállítást, ami egyszerre letaglózó és lenyűgözően hatásos, tartalmilag és építészetileg egyaránt. Nem is igazán értem, hogy nálunk miért beszélnek sokkal többet a washingtoni és berlini múzeumokról, mint a Jad Vasemről.
(A két kép: a kiállítást felfűző, végül fénybevezető alagút és az elpusztított közösségek emlék-völgye.)

A múzeum nevében szereplő két héber szó jelentése: emlékmű és név. A jad szó amellett, hogy kezet jelent, a régi héberben emlékoszlop jelentéssel is bírt. A „név” szó pedig arra utal, hogy az áldozatok nem számokkal jelölt absztrakciók, hanem mindenkinek volt neve és ebből következik az emlékhely egyik legfontosabb feladata: a nevek, adatok, fényképek összegyűjtése. Már 4 millió felett tartanak…