Miközben az egész arab világ forrongott a nyugalom szigetének tűnő Izrael körül, a nyár elején egy olyan civil mozgalom indult itt, amin – az arab forradalmakkal való összehasonlításban - eleinte kicsit maguk a résztvevők is mosolyogtak. Miután mind a három jelentős tejipari cég rövid időn belül 30-40%-kal felemelte az Izraelben alapvető élelmiszernek számító – az angol „cottage cheese”-ből héberül kotedzs néven ismert - tejfölös túró árát, az egyiptomi facebook-os szerveződéshez hasonlóan kottedzs-bojkott csoport indult, ami néhány napon belül százezres tagságot és a kottedzs termékek jelentős forgalomesését produkálta. Egy hónapon belül a tejipari cégek és a nagy élelmiszerláncok meghátráltak és először akciósan, majd véglegesen visszavitték a termékek árát. Természetesen kartell-gyanú alapján sokan vizsgálatot követeltek, ami el is indult a maga lassú, államigazgatási útján. Amikor július közepe előtt hazautaztunk szabadságra, körülbelül itt tartott a dolog és úgy tűnt, hogy ezzel a szép facebook-os győzelemmel nagyjából vége is van, ironikus nevet is kapott: kotedzs-forradalom.
Mire augusztus közepén visszatértünk, már egy sok szempontból megváltozott Izrael fogadta az embert. A világsajtót is bejárták a Tel Aviv-ban elindult sátras és felvonulásos tüntetések képei, ami jól beillett a Nyugat-Európa több országát megmozgató válság-ellenes tüntetések sorába. A híradások kiemelték az izraeli tüntetések békés jellegét szemben az athéni és londoni megmozdulásokkal, de ennél sokkal több nem juthatott el még az érdeklődő hírfogyasztóhoz sem.
A visszaérkezés utáni egyik első esti program a sátras tüntetések központjában, a Rothschild bulváron tett séta volt. A két forgalmi sávot elválasztó füves, kavicsos széles sáv kb. másfél km hosszan sűrűn tele volt kisebb-nagyobb sátrakkal, állítólag több mint 2000-el. A hangulat leginkább egy fesztiválra emlékeztetett, a sátrak közti „tisztásokon” zenéltek, beszélgető körökben vitatkoztak, ettek-ittak, röplapokat, brosúrákat osztogattak. Voltak rögtönzött kiállítások, színházi és pszicho-dráma csoportok, és természetesen töméntelen plakát. A sátorlakók és a nézelődők barátságosan keveredtek és az is látszott, hogy sokan csak kikapcsolódásként használják a sátraikat, amiknek környékét otthonosan berendezték ócska kanapékkal, asztalokkal, sőt kis könyvtárakkal. Péntek estéken sok helyen ünnepi asztalokat terítettek meg, otthonról hozott különféle sabbati ételekkel. Híres énekesek tartottak rögtönzött koncerteket, és neves professzorok vezettek beszélgetőköröket.
Maga a mozgalom július 14-én (nem véletlen a dátum) indult, amikor Dafni Leef, egy 25 éves lány bejelentette, hogy a magas Tel Aviv-i lakbérek elleni tiltakozásképpen egy sátorba költözik a város egyik legelegánsabb útján, a Rothschildon. Az ötlet napokon belül sok száz követőre talált és a Rothschildon, meg a város több fontos útján több ezer sátrat vertek fel a tüntetők. Rövidesen Jeruzsálemben és a többi nagyvárosban is megjelentek a sátorvárosok. Ezeknek csak egy részében és azokban sem állandóan laktak, de a tüntetés maga óriási mértékben rezonált az emberek érzéseire. A több éve meredeken emelkedő lakásárak, a termékek jelentős részének a fejlett országok viszonylatában is magas árai,
a mindössze 14 hetes szülési szabadság, a bölcsődék hiánya sokak problémáját jelentik. Miközben a gazdasági növekedés az elmúlt 7-8 évben átlag 4% felett volt és az infláció is alacsony, alaposan megnőttek a társadalmi különbségek és a középosztály jelentős része érzi úgy, hogy pozíciói romlanak. A statisztikák szerint a lakásokat leszámítva ez valószínűleg csak a leggazdagabb 10%-hoz képest érzett relatív romlás, de az elégedetlenséghez mindenesetre elég, különösen a lakásvásárlás előtt álló fiatalok esetében. Már egy rövid séta után is érzi az ember, hogy ez a középosztály mozgalma, ha forradalomnak nem is mondható. A fesztiválhangulatú estékben sok kisebb csoport is megfogalmazta elégedetlenségét, van sarkuk az elvált apáknak, a melegeknek, a civil házasság hiánya ellen tiltakozóknak. Nyelviskolák (az ulpánok) tan-sétákat vezetnek az utcákon, mert a plakátokról kiválóan lehet tanulni a szlenggel keveredett társadalmi-politikai nyelvet.
Az első, még augusztusban megrendezett több százezres tüntetés után a kormány is lépni kényszerült és felállított egy bizottságot, hogy az javaslatokat dolgozzon ki a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében. A bizottság névadó vezetője, Trachtenberg (latin átírásban Trajtenberg, mert argentin származású) professzor, jelentős érdemeket és általános elismerést szerzett a felsőoktatási reform kidolgozásával.
Szeptember első szombat estéjére (itt ez a nagy tüntetések időpontja) hirdették meg az egymilliós tüntetést, amit úgy értettek, hogy Izrael összes városában ennyien vonulnak majd az utcákra. Ez a nagyon ambiciózus terv ugyan nem valósult meg, de közel félmillió embert, a lakosság 6%-át azért sikerült mozgósítani. Ebből Tel Avivban kb. 350 ezren vettek részt a várost átszelő felvonuláson, majd a legelegánsabb designer üzletekkel szegélyezett Kikar haMedinan megtartott nagygyűlésen. A közönség 90%-ban itt is a középosztályból került ki, ez még messziről is jó látszott, még a mi lakóparkunkból is jó néhány család kivonult. A gyűlés nagyon békés volt, egy pillanatig se voltak veszélyben az elegáns boltok kirakatai. A leggyakrabban skandált mondat: „A nép társadalmi igazságosságot követel”. (Ezt héberül kicsit jobban lehet üvölteni, mert hat szótaggal rövidebb: Haam dores cedek hevrati.) Persze voltak Netanyahut hazaküldő és egyéb kevésbé udvarias jelszavak is. A két fő szónok a mozgalom vezérévé vált Dafna Líf és a diákszövetség elnöke volt. A beszédek többek közt arról szóltak, hogy Izraelben a fiatal generáció egy igazságosabb társadalmat akar, elege van a kapitalizmus embertelenségeiből. Nem lennénk Izraelben, ha egy ilyen tüntetésen bibliai idézet nem kerülne a transzparensekre: Igazságot, igazságot kövess (5 Mózes, 16:20).
Az 50-60 éves generációt a gondolatok, a megfogalmazások és az egész mozgalom frissessége a ’68-as diáklázadásokra emlékeztették, a még idősebbeket pedig az országalapítók szocialista-szociáldemokrata gyökereire.
A mozgalom kétségtelenül nagy támogatottsága, a politikára és a társadalom egészére kifejtett, sokakat meglepő mértékű hatása ellenére bőven lehet kételkedő hangokat is hallani, amik elsősorban a középosztály-orientáltságot kritizálják. Egy tipikus beszélgetésnek voltam tanúja a követség közelében lévő kis halas-sajtos boltban, a nagy tüntetés előtti napon. A hatvanas tulajdonos egy vevővel beszélgetve mondta, hogy el kell menni a másnapi tüntetésre, mert az mindannyiunk ügye. Mire a kb. húsz évvel fiatalabb kisegítője közbeszólt: ő bizony nem megy el, miért is menne. A tulaj erre azt válaszolta, hogy pl. a lányáék mindketten vezető beosztásban dolgoznak jó menő cégeknél, de a hónap végére mindig pénzzavarban vannak. Mire a fiatalabb: hát persze, most költöztek Tel Avivban egy ötszobás penthouse lakásba nagy törlesztő részleteket fizetve, új autójuk van és a három gyereknek minden új kütyüt megvesznek.
Abba Hillél út 
