Interjú a Szombatban

A Szombat című folyóirat novemberi számában egy viszonylag hosszabb interjú jelent meg velem az itteni munkáról, tapasztalatokról, ezt most idemásolom, gondolom nem mindenki olvassa a Szombatot... Az interjú - szövegből kiemelt - címe: „A második-harmadik generációs izraeli viszonya Magyarországhoz nagyon pozitív”

– A magyar gazdasági életből, illetve a zsidó közéletből került magyar külügyi szolgálatba, ráadásul Izraelbe. Okozott-e ez utóbbi feszültségeket vagy éppen segíti a munkáját?
– Érkezésemkor voltak már ismereteim és kapcsolataim az izraeli high-tech területén, ez mindenképpen segítette a munkámat. Sokszor érzem, hogy méltányolják a közös szakmai nyelv meglétét és a rokon szakmai múltat is. A magyarországi zsidó közéletben végzett tevékenységem viszont a szakmai munkában nem igazán érdekes, noha általában örülnek, ha kiderül, hogy ismerem a zsidó hagyományokat. Ezzel viszont egy kapcsolat elején nem szoktam előhozakodni.
– Mi tud az „átlag-izraeli” Magyarországról, és amit tud, mennyiben alakította a jórészt holokauszt-túlélő, idősebb generáció? Nem fűződnek-e többnyire negatív emlékek Magyarországhoz? Tudnak-e ezen Önök változtatni?
– Én sem a munkámban, sem a magánszférában nem az „átlag-izraelivel” találkozom. Utóbbi valószínűleg elég keveset tud Magyarországról. Ennek apró jele például, hogy úgy 15 évvel ezelőtt sokkal többen ismerték fel a magyar beszédet az utcán. Sajnos egyre kevesebben vannak életben a nagy magyar bevándorlási hullámokkal érkezettek közül. Akik viszont utazgatnak a világban, azok közül az elmúlt 15-20 évben sokan jártak Magyarországon, főleg a szokásos Prága-Budapest túracsomagok keretében – és szerencsére túlnyomórészt pozitív élményekkel tértek haza.
A holokauszt-túlélők természetesen sok fájdalmas emléket őriznek, de többségük ezt nem vetíti ki a mai Magyarországra. Ők ugyanakkor nagy aggodalommal követik a magyarországi antiszemita jelenségeket. A második-harmadik generációs, magyar felmenővel rendelkezők viszont egyértelműen és nagyon pozitívan viszonyulnak Magyarországhoz. A nyelvet ugyan általában nem beszélik, de szívesen utaznak oda, szeretik a magyar ételeket és keresik a kapcsolatokat. Egy nagyanyai ágon magyar származású ismerősöm tűnődött egyszer azon, vajon a magyar felmenőkkel rendelkezők viszonya az „óhazához” miért annyival pozitívabb, mint a Lengyelországból származottaké.
– Van-e magyar gazdasági jelenlét Izraelben és fordítva? Mi a húzóágazat? Milyen az együttműködés a high-tech iparban?
– Ha a jelenlét alatt magyar befektetéseket, magyar tulajdonú cégeket értünk, akkor nincs. A magyar export azonban jelentős, a nem európai célországok körében Izrael a 8. helyen áll. A KSH adatai alapján 2007-ben a magyar import Izraelből 119 millió dollárt tett ki, a magyar export értéke pedig 262 millió dollár volt. Utóbbiban a jelentős tételek a vegyipari, műanyagipari, elektronikai, gyógyszeripari termékek, s ez néhány multinacionális cég magyar leányvállalatához köthető (General Electric–Tungsram, Nokia és az izraeli gyógyszergyártó Teva). Hosszú vajúdás után, remélhetőleg jövő év elején aláírják a magyar-izraeli kutatás-fejlesztési megállapodást, s így közös projektek finanszírozására nyílik lehetőség.
– Van rálátása, milyen a külföldi diplomáciai kar benyomása Izraelről, az izraeli–palesztin konfliktusról? Érzékelhető-e elfogultság egyik vagy másik féllel szemben?
– Természetesen a diplomaták saját országukat képviselik, ezek az álláspontok pedig nagyjából ismertek. Ezen az alaphelyzeten túlmenően, személyes találkozásaim alapján nagyjából két alcsoportot tudtam megkülönböztetni. Az egyikbe tartozók kicsit „asszimilálódtak” és inkább pozitív irányban elfogultak Izraellel, míg a másik csoportban néha túlkompenzálva ügyelnek objektivitásuk, pártatlanságuk megőrzésére, és ezt demonstrálandó gyakrabban adnak hangot kritikai véleményüknek. Kifejezetten Izrael-ellenes vagy netán antiszemita véleményekkel diplomata körökben nem találkoztam. Szűkebb területemen, a tudomány, technológia területén pedig kifejezetten pozitívak a vélekedések, mindenki nagyon méltányolja az izraeli eredményeket és azt a pezsgést, amit itt tapasztal. Ha a mindennapi életet tekintjük, sokan szeretik az izraeli, különösen a Tel Aviv-i élet nyüzsgését, mediterrán lazaságát. Természetesen vannak olyanok is, akiknek ez sok, és inkább zavarják őket ennek negatívumai, például a sokszor tapasztalható udvariatlanság.
– Téma az egyre markánsabban megnyilvánuló magyarországi antiszemitizmus hivatalos izraeli körökben?
– A hivatalos izraeli körök elsősorban azt méltányolják, hogy Magyarország – kormányoktól lényegében függetlenül – kifejezetten baráti viszonyt ápol Izraellel. Fontosnak tartják, hogy az EU tagországok csoportján belül – hasonlóan az újonnan csatlakozott országok többségéhez – azok közé tartozunk, akik jobban odafigyelnek az izraeli szempontokra. A magyarországi antiszemitizmus megnyilvánulásait pedig európai perspektívába állítják, és innen az látszik, hogy nálunk – egyes nyugat-európai országokkal ellentétben – ismeretlen az egyetemi oktatók Izrael-ellenes bojkott-felhívása, vagy akár az utcai erőszak zsidók ellen. A Magyar Gárda és az egyéb fasisztának tekintett szerveződések nem kapnak túl nagy teret az izraeli héber és angol nyelvű sajtóban vagy a hivatalos körök gondolkozásában, de természetesen aggasztónak tartják ezeket a jelenségeket. Összességében azt mondanám, hogy jelenleg a Magyarország mellett szóló abszolút és relatív pozitívumok elnyomják az antiszemita jelenségek negatívumait.
– A második intifáda nyomán meglehetősen sok kelet-európai, köztük magyar ápolónő és munkás dolgozik Izraelben. Mi az ő jogállásuk, és sikerül-e lassan legalizálni a helyzetüket?
– Izraelben a második intifáda után nagyon megnőtt külföldi foglalkoztatottak száma, de túlnyomó részben távol-keleti vendégmunkásokról van szó (egy péntek délutáni séta a Tel Aviv-i buszpályaudvar környékén nagyon érzékletes képet ad a jelenségről). Ezzel egy időben nagyon megszigorították az illegális foglalkoztatás ellenőrzését, sok esetben már az országba való belépéskor kiszűrik az ilyen szándékkal érkezőket, és sajnos ez magyarokkal is előfordul. A törvényellenesen foglalkoztatottak helyzetének legalizálása elsősorban a munkáltatók dolga. Természetesen, ha valaki emiatt bajba kerül, a magyar konzuli szolgálat minden segítséget megad a közvetlen problémák elhárítására vagy enyhítésére – még akkor is, ha erről a munkavállaló tehet.
– Milyen létszámú diákcsere van a két ország között?
– A diákcsere talán nem a megfelelő kifejezés, hiszen több mint ezer izraeli diák tanul a magyar egyetemeken (főleg orvosi, fogorvosi, állatorvosi karokon és a Műegyetem építész karán), ugyanakkor sokkal kevesebb magyar diák tanul az izraeli felsőoktatásban, s céljuk többnyire nem a diplomaszerzés, hanem inkább egy-két féléves „ismerkedés”. Hivatalos diákcsere programok egyetemi téren nincsenek, kis létszámú PhD és posztdoktori csere zajlik csak, megállapodásokon alapuló keretekben.
– Mi okozott sikerélményt eddigi munkájában?
– Mikor ezt a posztot megpályáztam, egyik legfontosabb szempontom az volt, hogy az izraeli high-tech sikeres állami és privát menedzsmentjének tapasztalataira építve Magyarországon is be tudjunk indítani hasonló folyamatokat.
Ennek egyik fontos eszköze az Izraelben központi szerepet játszó „technológiai inkubátor” és kockázati tőke modell átvétele. Pusztán tanulmányokkal, figyelemfelkeltéssel nem lehet ezt megvalósítani, csakis élő, kölcsönös érdekeken alapuló kooperációkkal. Ezért kerestem e téren évtizedes tapasztalatokkal rendelkező befektetőket és menedzsereket, akik fantáziát látnak tudományos és technológiai ötletek izraeli mintára, de Magyarországon történő sikerre vitelében. Ezzel párhuzamosan elindítottuk az otthoni kutatás-fejlesztés támogatási rendszerben a szükséges új típusú pályázatok kialakítását. Az új (természetesen nemcsak izraeli befektetőkre épülő) rendszer beindításáig még sok a tennivaló. Ha azonban az első sikerek megmutatkoznak, az magával húzza majd az egész kutatás-fejlesztési szektort, a siker sikerre ösztönöz, ez az egyik fontos izraeli tapasztalat.
A munkám egyik nagyon izgalmas része, hogy olyan kapcsolatokra nyílik lehetőségem, amire korábban nem is gondoltam. Így jutottam el a kelet-jeruzsálemi székhelyű, palesztin, Al-Quds Egyetemhez, amelynek nemzetközi hírű rektora, Sari Nusseibah, nagy erőfeszítéseket tesz a palesztin-izraeli tudományos kapcsolatok építése érdekében. Volt egy olyan terület, a nano-technológia, ahol megtaláltuk a közös tudományos szándékot egy magyar-izraeli-palesztin projekt beindítására . Ebben a projektben a magyar Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal vállalja a fő finanszírozói szerepet, aminek a konkrét tudományos eredmények elérésén túl, van egy olyan vetülete is, hogy Magyarország is csatlakozik azon – nem nagyszámú – országok csoportjához, amelyek tudományos együttműködések építésével kívánnak hozzájárulni a megbékélés ügyéhez.

Szukkot

Az őszi ünnepek olyan sűrűn követik egymást, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha csak azért lenne egy-egy munkanap beiktatva a permanens ünneplésbe, hogy észrevegyük a különbséget, no meg be lehessen vásárolni. Az állami hivatalok, minisztériumok be is zárnak szukkot egy hete alatt, ami most ráadásul úgy esett, hogy a Jom Kipurral és egy hétvégével együtt lényegében kéthetes szünetet eredményezett.
A szukkot, magyarul a sátoros ünnep, ha szabad ezt a kifejezést használni, nagyon helyes ünnep, komoly felnőttek és kis gyerekek kertekben, teraszokon nagy sátrakat építenek és díszítenek, amiknek a fala vászonból, vagy fából van, a befedésükre pedig az az előírás, hogy úgy kell növényeket (nád, pálmaág) elhelyezni, hogy az ég átlátszódjék. Az ünnep maga, az egyiptomi kivonulás utáni pusztai vándorlás emlékére kívánja meg, hogy egy hétig sátorban étkezzenek, sőt ha lehet ott is aludjanak.
Az ünnep előtt rengeteg autót látni pálmaágakat szállítva, amiket a sátrakhoz gyűjtöttek a megnyírt pálmák alól. Természetesen, ahogy ez elvárható, a kereskedelem is felkészül az ünnepre, a barkácsboltokban lehet komplett fém-műanyag sátrakat (a szükséges nádakkal együtt) is kapni, vagy csak alkatrészeket, azoknak, akik a hagyományos saját építés mellett döntenek.
Az egyik legszebb sátrat (szukát, a szukkot a többes szám), Andres barátunk építette Cur Igál-i kertjükben, az oldalait legyezőpálma hatalmas leveleiből, a tetejét datolyapálma ágaiból. (Ez látható a megterített asztallal a képen.)
Elsőre talán meglepőnek tűnik, hogy több szemleíró is kapcsolatot talált a pénzügyi világ-válság és a szukkot üzenete között. Ahogy a szukkot emlékeztet arra, van olyan helyzet, amikor biztonságos és kényelmes otthonainkat el kell hagynunk és semmitől sem védő falakkal és lyukas tetővel állunk a természetben, úgy a válság is sokakat rádöbbent, hogy a gazdasági stabilitás, a pénzügyi biztonság egyszer csak hirtelen leomolhat körülöttünk és már csak a lyukas fedél van felettünk.

Újév – lesznek új szokások?

Idén szeptember-október fordulójára esett Ros Hasana, a zsidó újév, amit az izraeliek túlnyomó többsége (egy felmérés szerint 86%-a) családi vacsorával és a hagyományos ételek (pl. mézes alma) fogyasztásával ünnepel. Ebből - az ünnep mindkét estéjén - mi is kivettük a részünket, baráti és rokoni meghívásra, ahol a kötelező mézes almán kívül még legalább 8-10, köztük sok további hagyományos fogás tette próbára az állóképességünket.
Van egy érdekes, ősi szokás az ünnep első napján, ami szorosan összefügg annak számvető, bűnbánó jellegével: sokan elmennek valamilyen élő vízhez, tengerpartra, folyóhoz, tóhoz és a bűnöket szimbolizáló morzsákat dobálnak a vízbe, ezzel is erősítve az azoktól való megszabadulás szándékát.
Érdekes megfigyelni Izraelben, hogy az időtlen szokásokhoz néha újak is csatlakoznak, mint például a sárkányeregetés, amit három éve kezdtek el az egyik, Tel Avivtól északra fekvő tengerparti nemzeti parkban, és idén már sokezer ember reptette az újévi jókívánságokkal és áldásokkal teleírt sárkányokat a mindig élénk tengeri szélben. A Herzliya északi szélén, egy tengerbe zuhanó sziklaperemen fekvő, ókori és keresztes-kori romokban bővelkedő Apollónia parkban asztalokat állítottak fel, ahol az ott kapható félkész sárkányokat gyerekek és szülők lelkesen, közösen építették, dekorálták, és eregették a sziklákról, romokról.

Visszatérek még egy kicsit a statisztikákhoz, mert érdekesnek találom a régi keletű, valláshoz kötődő hagyományok magas elterjedtségét. A felnőtt zsidó lakosság 46%-a megy templomba Ros Hasanakor, de a 18-20 közötti korosztályban ez az arány eléri az 59%-ot. Irányzat szerint a megoszlás: 69% megy valamilyen ortodox rítusú helyre, és csak 22% választja a reform vagy konzervatív (neológ) zsinagógákat.
A legszentebb ünnepnek tekintett Jom Kipurkor, a felnőttek kétharmada betartja a szigorú böjtöt, de a fiatalabb korosztálynál ez eléri a 85%-ot. Ugyanakkor a válaszadók többsége ezt nem vallási, hanem tradicionális okokból teszi. (A Jom Kipur számomra új szokásairól már tavaly írtam, 2007 szeptembernél megnézhető.)

Éjszakai élet Jeruzsálemben

Ehhez hasonló címekkel jónéhány cikk jelent meg szeptemberben az izraeli sajtóban, és aki egy kicsit is ismeri a helyzetet, rögtön valami gyanúsat, esetleg iróniát érzett ki a szavakból, hiszen ha valamiről nem híres Jeruzsálem, az az éjszakai élete - legalábbis annak szokásos értelmében. (Aki éjszakai életre vágyik, az Tel Avivban fogja megtalálni ehhez a helyeket, ott viszont hatalmas bőségben és világszínvonalon.)
A szent városban ugyanakkor egy teljesen más értelmű éjszakai élet kezdett egyre népszerűbbé válni az utóbbi években a nem (kifejezetten) vallásosok körében, a zsidó újévet megelőző hónapban. Ez ahhoz a vallásos hagyományhoz kapcsolódik, hogy ebben az időszakban még napkelte előtt bűnbocsánatot kérő imákat mondanak, csoportosan éneklik az erre az alkalomra írt verseket. Ezeket az énekeket Szlichot-nak hívják (ld. a szlicha=bocsánat, megbocsátás szót), amiket a szfárd (keleti) zsidók egy egész hónapon át, az askenáziak (európai zsidók) 4-10 napon át mondanak.
Ilyenkor, különösen a szfárd zsinagógák, egész éjjel nyitva vannak, a Nyugati-fal (Siratófal) előtt pedig rengeteg csoport mondja, mindenki a saját rítusa szerint énekli a szlichotot, fújják a sófárt, a kosszarvból készült kürtöt. Ezek a különös hangulatú helyszínek az utóbbi években egyre nagyobb tömegeket kezdtek vonzani, a legkülönbözőbb rétegekből. Egy ilyen szeptemberi éjszakában az Óváros tele van éneklő vallásos ifjúsági csoportokkal, cserkész-csapatokkal, szabadságos katonákkal és persze turistákkal. Óvatosan be-benéznek a nyitott zsinagógákba és elvegyülnek a nyugati-fal előtt nyüzsgő többezres hívő tömegben. Erre a jelenségre már egy új szót is kitaláltak: szlichoturizmus.
Ebben az évben mindez egybeesett a muszlim Ramadán böjttel, aminek a tiszteletére pedig színes lámpafüzérekkel voltak teli az arab épületek és a városfalak.
Idén már az izraeli Kormányzati Sajtóiroda is szervezett egy kb. 30 fős éjszakai csoportot érdeklődő diplomaták számára, amire mi is elmentünk. Erről a fél 4-ig tartó kirándulásról származnak a saját élmények és persze a képek. A túra végén még megálltunk az ultra-ortodox Meá Sárim negyedben egy egész éjszaka dolgozó és nyitva tartó péknél, ahol az imára indulók veszik meg a friss süteményeket. (A képeken: Szlichot éneklők a Siratófal előtt, Éjféli tömegek a Jaffa kapunál.)
(Megjegyzés: azért van Jeruzsálemben a szokásos értelemben vett éjszakai élet is, vannak nagyon jó kávézók és bárok – csak sokkal kevesebb, mint Tel Avivban, vagy, mint amit egy fővárostól elvárhatna az ember.)

Sófárfújás a Nyugati-fal előtt, éjjel 2-kor:

Augusztusi éjjeli bulik

Mielőtt vége van az augusztusnak, gyorsan írok két olyan helyről, ahol jól el lehet tölteni a késő esti órákat, ha valaki szereti a nyüzsgést.
Közös mindkettőben, hogy a progamok csak naplemente után kezdődnek, amikor enyhül kicsit a az augusztusi forróság.
Az egyik, a két hétig tartó jeruzsálemi kézműves (Arts & Crafts) fesztivál, amit az Óváros falai alatt, a Szultán-medence elnevezésű mély völgyben rendeznek. A sokszor meglepő, néha ismerős ötletekre alapuló tárgyakat árusító izraeli iparművészeti standok mellett volt néhány hagyományos népművészeti sátor; a rendezvény fő attrakciója pedig a kb. 30 ország nagyon autenikus népművészeti bemutatkozása volt, Dél-Amerikától Kínáig - most először Magyarországról is. Volt több laza kávézó, sok zenei program és éjjel 10-11-re már hatalmas, hömpölygő tömeg.

A másik a jaffói bolhapiac csütörtök esti éjfélig tartó rendezvénye, ahol nemcsak a szokásos boltok vannal nyitva, hanem rengeteg további árus is kitelepül az utcákra, terekre és elszórva különböző stílusú zenekarok játszanak.

Sulha projekt - újralátogatva

Egy éve írtam - meglehetősen lelkesen - arról a zsidó-arab táborozásról, amely a latruni kolostort övező ligetben zajlott. A tábor után megkeresett az ott megismert egyik szervező (Sa’ar) és azon túl, hogy jót beszélgettünk, tudtam neki néhány hasznos pályázati lehetőséget is ajánlani, elsősorban az EU izraeli delegációjánál (olyan, mint a követség).
Hangulatában, jellegében az idei tábor nagyon hasonlított a tavalyihoz, a képek talán visszaadnak ebből valamit. A háromnapos program viszont – amiből csak egy pár órát láttam- most nagyon változatos volt. A témák a legfájdalmasabbaktól (mindkét oldali áldozatok hozzátartozóinak beszélgetése) a legkönnyedebbekig (hastánc) terjedtek. Sok vallási beszélgetés is volt, zsidó-muszlim-keresztény, sőt a hinduizmust is bevonó csoportokban. Sa’ar elmondta, hogy idén először sikerült ortodox zsidókat is elhívni a táborba, ami szerinte annak köszönhető, hogy a hit megbékélésben játszott fontos szerepéről nagyon sok szó esett, úgy láttam, a vallás központi szerephez jutott. Ugyanakkor az egész tábort belengte egy „New Age” hangulat, az öltözékektől a témákig. Mialatt ott voltam, például egy „Istenanya” női zenekar táncolt, énekelt, tulajdonképpen valamiféle szertartást adtak elő. Ebben azért arabok nem léptek fel, ez már túlságosan sok kihágás lett volna egy muszlim nőnek.
A résztvevők közül kb. 400-an a Palesztin Hatóságból, sőt a Hamasz uralta Gázából érkeztek. A jelenlegi helyzetben ez igen nagy dolognak számít, különösen, ami Gázát illeti. A szervezőknek hetekkel előbb le kellett adni a listát és az izraeli biztonsági szervek kiszűrték azokat, akiknél biztonsági kockázatot láttak. A szervezőknek így is személyes felelősséget kellett vállalniuk a határon átengedett résztvevőkért, ami azért okozhatott álmatlan éjszakákat, hiszen sokan nemcsak a tábort, hanem Tel Avivot vagy Haifát is látni akarták.
A tábor neve pontosan „Sulha felé 2008” volt, ami jól kifejezi, hogy ez egy lépés a megbékélés útján, tudva, hogy ez az út még nagyon sok lépésből áll. Mindenestre ma már évközben is szerveznek programokat, szaporodnak a nemzetközi kapcsolataik és idén már a sajtó is viszonylag nagy terjedelemben számolt be a rendezvényről.
(A szulha szó arabul megbocsátást jelent, hasonlóan az alakjában is közeli a héber szliha szóhoz. A szulha azonban az arab világban nemcsak megbocsátást jelent, hanem azt az eseményt is, amikor két vérbosszúkba belegabalyodott család vagy klán tekintélyes vezetői leülnek egymással a gyilkos folyamat lezárására.)

Fogolycsere

Politikai eseményekről nem szoktam írni, azonban a július közepén a libanoni Hezbollah terrorszervezet és Izrael között lezajlott fogolycserének egy sor olyan tömegpszichológiai és elvi vonatkozása volt, ami miatt úgy döntöttem, hogy erről az eseményről - elsősorban az előbbiek szempontjából - mégis írni fogok.
Július 15-én reggel az egész ország a televíziót nézte, várva azt a pillanatot, amikor a két évvel korábban a Hezbollah által elrabolt két izraeli katonát szállító teherautó megjelenik az erre az alkalomra megnyitott libanoni határátkelőnél. A megelőző hónapokban már sokszor elhangzott különböző forrásokból, hogy a két – sebesülten elfogott - katona már valószínűleg nincs életben. A Hezbollah azonban két éven át hitegette elsősorban a kétségbeesett családtagokat, hogy élő embereket fog visszaszolgáltatni; még az utolsó napon is olyan hírt tettek közzé, hogy az egyik katona már valószínűleg nem él. Így aztán amikor a teherautóból két koporsót raktak ki, a csalódottság és a düh óriási volt, szinte mindenki személy szerint becsapva érezte magát. A két holttestért cserébe a Hezbollah néhány foglyul ejtett harcosán és száznál több holttesten kívül az egyik legaljasabbnak tartott libanoni terroristát követelte, aki 30 évvel ezelőtt egy határ-közeli észak-izraeli városban, apja szeme láttára verte szét egy 3 éves kislány fejét, majd az egész családot kiirtotta. Ezt a – közel 30 évet ült - gyerekgyilkost a Hezbollah már a határon hősnek kijáró tiszteletadással fogadta, az izraeli közvélemény számára azonban az igazi csalódás az volt, hogy amikor Bejrutba érkezve, az egész – mérsékeltnek tartott - libanoni kormány rendezett számára hatalmas díszünnepséget.
Bár Izraelben sokan vereségnek és a kormány gyöngesége újabb bizonyítékának érezték a fogolycserét, mások úgy vélték, a fogolycsere traumatizáló eseményei a Hezbollah-hal és a libanoni helyzettel kapcsolatos jövőbeni döntésekhez szükséges kijózanítást szolgálják. A legtöbbek – és a kormány véleménye - azonban az volt, hogy bár az adott helyzetben jó döntést nem lehetett hozni, az ország értékei, és a zsidó hagyományok szempontjából mégis ez volt a legkevésbé rossz és legetikusabb döntés. Ez már átvezet ennek az ügynek egy másik aspektusához, amit akár lehet döntéselméleti oldalnak is nevezni. Jól mutatja ennek bonyolultságát az a tény, hogy a több hónapos előkészítés ellenére a konkrét feltételek melletti döntést a kormány egy tíz órás rendkívüli ülésen tudta csak meghozni. A megfontolandó szempontok között volt, hogy
- hogyan hat a jövőbeni fogolycserékre ez az alku?
- nem veszélyezteti-e a jövőben az esetleges izraeli foglyok életét, ha halottakért is ad élőket Izrael cserébe?
- konkrétan mi lesz a kihatása a döntésnek a Hamasz terrorszervezettel folytatott közvetett tárgyalásokra a kezükben lévő, egyetlen élő izraeli fogoly kicseréléséről?
- rombolja-e a katonák és szüleik morálját, ha az ország nem tesz meg mindent a foglyok visszaszerzésére, ha egy kis esély is van arra, hogy életben vannak?
- mit jelent ilyen esetben a „minden”? Hol vannak mégis a határok?
- mennyire fogadható el a foglyok családtagjainak beavatkozása a döntési folyamatba? És mi a helyzet a cserébe követelt gyilkos áldozatai családtagjainak véleményével?
- mikor enged a zsidó hagyomány holttá nyilvánítani valakit, akiről nincs ilyen bizonyíték?
- milyen hatása lehet a különböző döntéseknek a libanoni belpolitikára? (és persze az Izraelire)
- elfogadható lenne-e és milyen hatásai lennének a halálbüntetés bevezetésének gyilkos terroristák esetében?

A sort még lehetne folytatni, a számtalan elemző cikk ezt meg is tette. Sok választ persze csak a jövő fog megadni.