Kutatóközpont egy galili arab faluban

Az izraeli Tudományos és Kulturális Minisztérium nem tartozik a gazdag tárcák közé, bár különleges a helyzete, mivel egy muszlim arab a miniszter (az első ilyen Izraelben, ahol drúz miniszter már volt korábban, de muszlim még soha). A minisztérium programjai között az egyik figyelemreméltó a "Science in the community" elnevezésű (talán a "tudomány a helyi közösségben" lenne a jó fordítás). Olyan regionális központokat hoztak létre, vagy meglévő kezdményezéseket kezdtek el finanszírozni, ahol egy hátrányos helyzetű régióban vagy településen helyi diplomások, helyi problémákra próbálnak új, kutatást vagy legalább fejlesztést igénylő megoldásokat adni.
A Haifa és Názáret között található Shefa Amr településen működő kutatóközpontot egy magyar delegációval, az izraeli Tudományos Minisztérium munkatársainak kíséretében látogattuk meg. A központban az olíva olaj gyógyszerészeti célú tovább feldolgozásával, az olajgyártás közben termelődő szennyvíz kezelésével és a környező arab lakosság népi gyógymódjainak hasznosításával foglalkoznak. Az intézményben egy kivételével arab kutatókat és alkalmazottakat foglalkoztatnak, ugyanakkor szorosan együttműködnek a haifai egyetemmel és láthatóan baráti kapcsolatban vannak a minisztérium munkatársaival. Van olyan találmányuk, aminek hasznosítására már céget alapítottak és több millió dollárnyi külső befektetést is sikerült szerezniük – vagyis az izraeli start-up modellt itt is sikeresen alkalmazzák. A regionális kutató-fejlesztő központok koncepciójának megfelelően,az itt dolgozó kutatók résztvesznek a környező települések iskolai oktatásában, nyári gyakorlatok szervezésében arab egyetemi hallgatók részére, helyi környezetvédelmi programok beindításában. Az intézmény jelenleg egy szerény városszéli épületben működik, bár képen már bemutatták az új, kissé palotaszerű központot. (Reméljük nem éri el őket a Parkinson-hatás). A házban 5 laboratórium működik, egyenként 3-4 kutatóval, a falakat a munkatársaik nemzetközi előadásainak poszterei díszítik. Mindegyiken rajta volt, hogy a szerzők izraeliek, csak egy képen láttunk olyan feliratot, hogy „Palestine 1948”. Gyorsan elkezdték magyarázni: az arab népi gyógymódokról az ő kezdeményezésükre Jordániában szerveztek egy konferenciát, és hogy ne sértsék a más arab országokból jöttek „érzékenységét”, nem írhatták ki, hogy Izraelből érkeztek, hanem ezzel a kóddal kellett jelezni származási helyüket, állampolgárságukat… Sajnos, még sok idő kell a megbékélésig.
A tudományos vezető egyébként maga is képviseli az ország etnikai sokszínűségét: apai ágon kopt, a család a 20. sz. elején menekült Egyiptomból egy kopt-üldözés nyomán Názáretbe, anyai ágon pedig görög.
Az intézetben eltöltött órák után egy nagyon jó hangulatú, remek arab vacsorán vettünk részt Názáretben.

Mészáros Márta és Golda Meir

Még az októberi kultúrattaséi feladataim közé tartozott, hogy Mészáros Márta új filmjének helyszín keresésében segítsek. Mészáros Mártával volt még Pataki Éva, aki húsz éve az ő állandó forgatókönyv írója és Bodnár Éva, aki a csapat izraeli összekötője. A tervezett film egyik része Kéthly Anna és Golda Meir barátságának egy Jeruzsálemben zajló fejezetével foglalkozik. Megnéztünk néhány kilátóhelyet, ahonnan a városról készülhetnek majd látképek a filmben, de ezeknél a szép helyeknél izgalmasabbnak bizonyult Golda Meir volt lakóháza. A színházi központ mellett (annak, aki ismeri a Jeruzsálemet) álló szép, kertes házon nincs emléktábla. Amikor kicsit bizonytalanul körbejártuk, egy idős hölgy jelent meg az erkélyen és megerősítette, hogy hosszú ideig itt volt Golda Meir jeruzsálemi lakása. (A családja Tel Avivban lakott.) Behívott minket magához és elkezdett ömleni belőle a szó, elmesélte, hogy Golda konyhájában valóban tartottak kormányüléseket, vagyis ez nemcsak legenda, sőt az ő fiát bízta meg a kávéscsészék elmosogatásával, szerény juttatás ellenében. Elbüszkélkedett aztán a férje mérnöki munkáival, a fia high-tech karrierjével. A hölgy 94 éves volt, de legalább 20-at letagadhatott volna, ahogy átéléssel mesélte emlékeit az 50-es 60-as évekből.
Egy idő után aztán elköszöntünk és folytattuk a járkálást a városban. Különös volt ebben a két napban, hogy Mészáros Mártával meg Pataki Évával néhány óra után már úgy beszélgettünk, hülyéskedtünk és egyáltalán olyan volt a hangulat, mintha évek óta ismertük volna egymást.

Megjött az eső

Pont fél éve nem esett már, de a múlt hét végén megjött az első igazi eső. Pár perces zápor már októberben is volt egy-kettő, de az igazi többórás, dézsából öntős eső már nagyon hiányzott és most rögtön kettő is volt belőle. Mindenki nagyon örült neki, az újságok is írtak róla, de sajnos sok balesetet is hozott, az autósok elszoktak a csúszós utaktól. Persze ez még csak az esős szezon eleje, és az időjárás a mi fogalmaink szerint inkább nyári, a felhők elvonultával hétágra süt a nap, délben 24-25 fok van, csak este kell már egy kiskabát.

Októberi összefoglaló

Nem szeretném, ha egy egész hónap üresen maradna a blogban, de most már látszik, hogy legfeljebb egy rövid összefoglalóra futja.
Először is, otthon voltam majd két hétig, ami nagyon jó volt, (meg hasznos is, mert igazából hivatalos programra rendeltek haza, erről majd még bővebben) de bejegyzésekre nem nagyon inspirált. Tulajdonképpen már szeptember végén mentem, szukot (a sátoros ünnep) első napján. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a szukotból nem sokat láttam, mert ez itt nagyon vidám, nagy jövős-menős, sok programos ünnep. Az első este még valamit láttam még belőle és a hangulatából is megéreztem egy kicsit, ahogy mindenfelé felállítják a kis, pálmaágakkal fedett sátrakat, kertekben (a mi toronyházaink kertjében is volt egy nagyobbfajta), teraszokon, sőt Tel Aviv legrégebbi, Neve Tsedek negyedében, még egy-egy szűk utcában is, és az emberek jókedvűen ücsörögnek ott, énekelgetnek, vacsoráznak, ami jól látszik és hallatszik a fehér vászon sátorborításokon keresztül.
Budapestre visszatérve az fura volt, hogy kicsit turistának éreztem magam, valahogy kívülebbről láttam a várost, az embereket. Ezt inkább az utcákon, helyeken éreztem, otthon olyan volt, mintha csak egy rövid időre utaztam volna el.
Szerencsésen beleesett ebbe az időbe a 35 éves érettségi találkozó, jó volt és már nem rázott meg az ötvenes osztálytársak látványa…
A hazarendelésem fő eseménye az NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal) által szervezett TéT attaséi konferencia volt az MTA-ban, ahol a kutatás-fejlesztésről szóló inkább politikai előadások mellett, a TéT attasék is beszámoltak saját területük egy-egy érdekesebb, fontosabb vonatkozásáról. Egészen meglepődtem, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak ezekre az előadásokra. Én a technológiai inkubátorokról, a kockázati tőkének a high-tech-ben játszott szerepéről beszéltem.
(Az előadások vázlata letölthető:
http://www.nkth.gov.hu/main.php?folderID=901&articleID=5529&ctag=articlelist&iid=1). Annak nagyon örültem, hogy jó néhányan odajöttek utána érdeklődni, sőt másnapra még három konkrét megbeszélést is megszerveztünk olyanokkal, akik egy közös izraeli-magyar technológiai inkubátor létrehozásában fantáziát látnak. Ez a dolog izraeli oldalon is elég jól halad, úgyhogy ez tényleg nagyon bíztató, bár tudom, hogy minden sokkal lassabban halad, mint azt szeretném.
Aznap este, amikor a hajnali géppel visszaértem, a budapesti Operettszínház által a Tel Aviv-i Operában bemutatott öt előadásból álló operett-gála sorozat premierje volt. Bár ezt egy izraeli­­­­­-német cég szervezte remekül, de azért a követség részéről nekem is elég sok munkám volt benne. Bár az operett továbbra sem a kedvenc műfajom, de ez az előadás nagyon profi volt és a jórészt idősebb magyar és német anyanyelvűekből álló közönség nagyon élvezte, együtt énekelte-dúdolta a slágereket. A sorozat nagy siker volt, mind a 10 ezer jegyet eladták és nagyon jó kritikákat kapott.

Jom Kipur - az igazi autómentes nap

Jom Kipur, a zsidó vallás engesztelőnapja, legszentebb ünnepe, persze nem az autómentességről szól, de Izraelben mégis a legszembetűnőbb az autóforgalom tökéletes hiánya. Jom Kipurkor az élet amúgy is teljes mértékben leáll: minden zárva van, beszüntetik az adást a TV és rádiócsatornák, a repülőtér 30 órára teljesen bezár, akárcsak az egyéb határátkelők. (Az ünnep napnyugtától tart 25 órán át.)
Tel Aviv 6-8 sávos útjait elfoglalják a biciklisták és a sétáló emberek, még a várost átszelő, éjjel is mindig forgalmas Ayalon autópályát is csak néhány biciklista és gyalogos használja. A dolog tulajdonképpen teljesen önkéntes, mert az utak nincsenek lezárva, mint a vallásos negyedekben, csak az emberek egyszerűen nem használják az autókat, még azok sem, akik amúgy nem tartják az ünnepet, nem mennek templomba, nem böjtölnek, stb. Az esti ima utáni időben kb. másfél órát sétáltam, ezalatt összesen két mentőautót láttam, és két „civil” autó lopakodott végig az egyik úton, kb. 30-cal és villogó indexekkel.
A nagy kereszteződések némelyikében több száz ember ácsorog, beszélget, üldögél az úttesten, vegyesen kippások és anélküliek, az egésznek nagyon jó hangulata van és az európai zsidó szokásokat ismerő embernek az az érzése, hogy az ünnepnek egy új rétege, tartalma alakult ki itt Izraelben.

Ros Hasana (újév)

Ez a bejegyzés eredetileg egy magamban már régóta fontolgatott témának indult, aminek a címe valami olyasmi: "Mennyiben zsidó ország Izrael". Most, Ros Hasanakor (zsidó újévkor) kicsit több időm volt ezen gondolkozni, és bele is akartam vágni ebbe a nehéz témába, csak előbb röviden azért arról is akartam írni, hogy hogyan telt itt nekem az ünnep. Az ünnepről szóló részt megírtam de az eredeti téma továbbcsúszott, sajnos...
Ez az új év a zsidó időszámítás szerint az 5768., ekkor tulajdonképpen a világ teremtését ünnepeljük. Ros Hasana nem hasonlít a szilveszteri vidámsághoz, sokkal inkább egy befeléforduló, számvető, bűnbánó ünnep, ami gondolatilag beletorkollik a 10 nap múlva következő bűnbánó napba, a Jom Kipurba.
Szóval, hogyan zajlott nekem?
Mind a három napra volt egy-egy meghívásom, amiben a közös, a nagy és jórészt hagyományos ételekből álló kajálás volt. Első este K. Juditék kertvárosába (kertfalujába), Cur Igalba, voltam hivatalos, ahova még két vendéget vittem Tel Avivból, így összesen nyolcan voltunk, aztán a vacsora vége felé nagy számban megérkeztek a gyerekek barátai. Volt mézbe mártott alma, gefillte fis (édeskés, hal pástétom féle), répák, húsok; nyolcan négy nyelvet (héber, angol, spanyol, magyar) használtunk, elég bábeli, de nekem legalábbis, otthonos volt. Még a vacsora előtt elsétáltunk a település templomába, ahol egymás mellett volt egy askenázi és egy szfard rítusú terem. Az askenáziban a dallamok nagyon ismerősek voltak, de egész más volt a hangulat attól, hogy mindenki szépen és együtt énekelt, valahogy lehetett érezni a közösség erejét, amihez sokat hozzátett a kertben rohangáló ezer gyerek.
Másnap ebédre K. Slomóék hívtak meg herzliyai házukba, ahol gyerekekkel, unokákkal együtt húszan voltunk, kb. 3 ebédre való étel volt, csak húsból 4 féle… Itt is elmentem Slomó templomába, ahol különösen szép éneklés volt, egy egész férfikórus adta elő az imákat, időnként több szólamban, persze hangszer nélkül, de itt is sokszor a közönség kíséretével.
A harmadik zsinagóga, amit meglátogattam a lakás közelében, egy viszonylag kicsi szfárd templom volt, ahol a közönség jó része - számomra bíztatóan - kötött sapkás (tehát mérsékelten vallásos) volt. A hangulata eléggé eltért a megszokottól, szinte végig énekelték az imákat, nagyon erőteljesen, sokszor felelgetős módon és sok keleties dallammal. (Nem beszélve arról, hogy a keleti zsidók kiejtik a mai héberben többnyire néma torokhangokat és már ettől más lesz a hangzása az egésznek.)
A harmadik meghívásom Toviékhoz volt péntek estére, itt is „csak” nyolcan voltunk, mert az egyik család nem jött. A vacsora viszont itt nem gefillte fissel, hanem májpástétommal kezdődött… Itt volt a leg-ortodoxabb a szertartás része a vacsorának, de egyébként laza és kellemes volt, sokat beszélgettünk az izraeli felsőoktatásról, amiben most Tovi több gyereke is részt vesz.

(A képen a Sana tova = Jó évet szavakat festik a gyerekek egy bank reklámban.)

A Tel Aviv-i tengerpart

Mindenki ismeri, aki akár csak egy kis időt töltött Tel Avivban, hiszen a város kb. 10 km hosszan a tengerpartra települt rá (bár az újságok gyakran írják, hogy még mindig nem eléggé tengerparti Tel Aviv), a szállodák jelentős része itt található. Több mint 5 km hosszan nyúlik el a kiépített sétány és mellette a homokos strand, ami nagyon kellemes és nem túl gyakori a tengerparti világvárosok között.
Most azonban arról fogok írni, ami jó néhány korábbi, rövid látogatásomkor nem derült ki számomra, nevezetesen, hogy ennek az 5 km-es darabnak, milyen különleges részei vannak. Észak felől haladva, a szórakozónegyednek felújított "régi" kikötő után, az első ilyen rész a vallásosok strandja, ami fallal el van kerítve és felváltva vannak férfi és női napok (szombaton zárva!). Aztán van egy szakasz, nem ennyire egyértelműen, ahová a homoszexuálisok járnak nagyobb számban. Bőven a szállodasor után, van egy kis rész, ahová péntek estefelé sokan lemennek dobolni, zenélni. Sokan csak nézik a lépcsősen kialakított köves parton ücsörögve, mások tűzakrobatikával szórakoznak, az egésznek van egy régi hippis jellege – látni is idősödő hippiket.
A Jaffóhoz közeli partszakaszra péntek esténként sokan kivonulnak piknikezni, zsidó és arab családok, társaságok vegyesen. Arabok többen vannak, ők általában faszenes grill eszközöket is hoznak és sokan ott is éjszakáznak, gondolom, akik messzebbről jöttek.