Szukkot

Az őszi ünnepek olyan sűrűn követik egymást, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha csak azért lenne egy-egy munkanap beiktatva a permanens ünneplésbe, hogy észrevegyük a különbséget, no meg be lehessen vásárolni. Az állami hivatalok, minisztériumok be is zárnak szukkot egy hete alatt, ami most ráadásul úgy esett, hogy a Jom Kipurral és egy hétvégével együtt lényegében kéthetes szünetet eredményezett.
A szukkot, magyarul a sátoros ünnep, ha szabad ezt a kifejezést használni, nagyon helyes ünnep, komoly felnőttek és kis gyerekek kertekben, teraszokon nagy sátrakat építenek és díszítenek, amiknek a fala vászonból, vagy fából van, a befedésükre pedig az az előírás, hogy úgy kell növényeket (nád, pálmaág) elhelyezni, hogy az ég átlátszódjék. Az ünnep maga, az egyiptomi kivonulás utáni pusztai vándorlás emlékére kívánja meg, hogy egy hétig sátorban étkezzenek, sőt ha lehet ott is aludjanak.
Az ünnep előtt rengeteg autót látni pálmaágakat szállítva, amiket a sátrakhoz gyűjtöttek a megnyírt pálmák alól. Természetesen, ahogy ez elvárható, a kereskedelem is felkészül az ünnepre, a barkácsboltokban lehet komplett fém-műanyag sátrakat (a szükséges nádakkal együtt) is kapni, vagy csak alkatrészeket, azoknak, akik a hagyományos saját építés mellett döntenek.
Az egyik legszebb sátrat (szukát, a szukkot a többes szám), Andres barátunk építette Cur Igál-i kertjükben, az oldalait legyezőpálma hatalmas leveleiből, a tetejét datolyapálma ágaiból. (Ez látható a megterített asztallal a képen.)
Elsőre talán meglepőnek tűnik, hogy több szemleíró is kapcsolatot talált a pénzügyi világ-válság és a szukkot üzenete között. Ahogy a szukkot emlékeztet arra, van olyan helyzet, amikor biztonságos és kényelmes otthonainkat el kell hagynunk és semmitől sem védő falakkal és lyukas tetővel állunk a természetben, úgy a válság is sokakat rádöbbent, hogy a gazdasági stabilitás, a pénzügyi biztonság egyszer csak hirtelen leomolhat körülöttünk és már csak a lyukas fedél van felettünk.

Újév – lesznek új szokások?

Idén szeptember-október fordulójára esett Ros Hasana, a zsidó újév, amit az izraeliek túlnyomó többsége (egy felmérés szerint 86%-a) családi vacsorával és a hagyományos ételek (pl. mézes alma) fogyasztásával ünnepel. Ebből - az ünnep mindkét estéjén - mi is kivettük a részünket, baráti és rokoni meghívásra, ahol a kötelező mézes almán kívül még legalább 8-10, köztük sok további hagyományos fogás tette próbára az állóképességünket.
Van egy érdekes, ősi szokás az ünnep első napján, ami szorosan összefügg annak számvető, bűnbánó jellegével: sokan elmennek valamilyen élő vízhez, tengerpartra, folyóhoz, tóhoz és a bűnöket szimbolizáló morzsákat dobálnak a vízbe, ezzel is erősítve az azoktól való megszabadulás szándékát.
Érdekes megfigyelni Izraelben, hogy az időtlen szokásokhoz néha újak is csatlakoznak, mint például a sárkányeregetés, amit három éve kezdtek el az egyik, Tel Avivtól északra fekvő tengerparti nemzeti parkban, és idén már sokezer ember reptette az újévi jókívánságokkal és áldásokkal teleírt sárkányokat a mindig élénk tengeri szélben. A Herzliya északi szélén, egy tengerbe zuhanó sziklaperemen fekvő, ókori és keresztes-kori romokban bővelkedő Apollónia parkban asztalokat állítottak fel, ahol az ott kapható félkész sárkányokat gyerekek és szülők lelkesen, közösen építették, dekorálták, és eregették a sziklákról, romokról.

Visszatérek még egy kicsit a statisztikákhoz, mert érdekesnek találom a régi keletű, valláshoz kötődő hagyományok magas elterjedtségét. A felnőtt zsidó lakosság 46%-a megy templomba Ros Hasanakor, de a 18-20 közötti korosztályban ez az arány eléri az 59%-ot. Irányzat szerint a megoszlás: 69% megy valamilyen ortodox rítusú helyre, és csak 22% választja a reform vagy konzervatív (neológ) zsinagógákat.
A legszentebb ünnepnek tekintett Jom Kipurkor, a felnőttek kétharmada betartja a szigorú böjtöt, de a fiatalabb korosztálynál ez eléri a 85%-ot. Ugyanakkor a válaszadók többsége ezt nem vallási, hanem tradicionális okokból teszi. (A Jom Kipur számomra új szokásairól már tavaly írtam, 2007 szeptembernél megnézhető.)

Éjszakai élet Jeruzsálemben

Ehhez hasonló címekkel jónéhány cikk jelent meg szeptemberben az izraeli sajtóban, és aki egy kicsit is ismeri a helyzetet, rögtön valami gyanúsat, esetleg iróniát érzett ki a szavakból, hiszen ha valamiről nem híres Jeruzsálem, az az éjszakai élete - legalábbis annak szokásos értelmében. (Aki éjszakai életre vágyik, az Tel Avivban fogja megtalálni ehhez a helyeket, ott viszont hatalmas bőségben és világszínvonalon.)
A szent városban ugyanakkor egy teljesen más értelmű éjszakai élet kezdett egyre népszerűbbé válni az utóbbi években a nem (kifejezetten) vallásosok körében, a zsidó újévet megelőző hónapban. Ez ahhoz a vallásos hagyományhoz kapcsolódik, hogy ebben az időszakban még napkelte előtt bűnbocsánatot kérő imákat mondanak, csoportosan éneklik az erre az alkalomra írt verseket. Ezeket az énekeket Szlichot-nak hívják (ld. a szlicha=bocsánat, megbocsátás szót), amiket a szfárd (keleti) zsidók egy egész hónapon át, az askenáziak (európai zsidók) 4-10 napon át mondanak.
Ilyenkor, különösen a szfárd zsinagógák, egész éjjel nyitva vannak, a Nyugati-fal (Siratófal) előtt pedig rengeteg csoport mondja, mindenki a saját rítusa szerint énekli a szlichotot, fújják a sófárt, a kosszarvból készült kürtöt. Ezek a különös hangulatú helyszínek az utóbbi években egyre nagyobb tömegeket kezdtek vonzani, a legkülönbözőbb rétegekből. Egy ilyen szeptemberi éjszakában az Óváros tele van éneklő vallásos ifjúsági csoportokkal, cserkész-csapatokkal, szabadságos katonákkal és persze turistákkal. Óvatosan be-benéznek a nyitott zsinagógákba és elvegyülnek a nyugati-fal előtt nyüzsgő többezres hívő tömegben. Erre a jelenségre már egy új szót is kitaláltak: szlichoturizmus.
Ebben az évben mindez egybeesett a muszlim Ramadán böjttel, aminek a tiszteletére pedig színes lámpafüzérekkel voltak teli az arab épületek és a városfalak.
Idén már az izraeli Kormányzati Sajtóiroda is szervezett egy kb. 30 fős éjszakai csoportot érdeklődő diplomaták számára, amire mi is elmentünk. Erről a fél 4-ig tartó kirándulásról származnak a saját élmények és persze a képek. A túra végén még megálltunk az ultra-ortodox Meá Sárim negyedben egy egész éjszaka dolgozó és nyitva tartó péknél, ahol az imára indulók veszik meg a friss süteményeket. (A képeken: Szlichot éneklők a Siratófal előtt, Éjféli tömegek a Jaffa kapunál.)
(Megjegyzés: azért van Jeruzsálemben a szokásos értelemben vett éjszakai élet is, vannak nagyon jó kávézók és bárok – csak sokkal kevesebb, mint Tel Avivban, vagy, mint amit egy fővárostól elvárhatna az ember.)

Sófárfújás a Nyugati-fal előtt, éjjel 2-kor:

Augusztusi éjjeli bulik

Mielőtt vége van az augusztusnak, gyorsan írok két olyan helyről, ahol jól el lehet tölteni a késő esti órákat, ha valaki szereti a nyüzsgést.
Közös mindkettőben, hogy a progamok csak naplemente után kezdődnek, amikor enyhül kicsit a az augusztusi forróság.
Az egyik, a két hétig tartó jeruzsálemi kézműves (Arts & Crafts) fesztivál, amit az Óváros falai alatt, a Szultán-medence elnevezésű mély völgyben rendeznek. A sokszor meglepő, néha ismerős ötletekre alapuló tárgyakat árusító izraeli iparművészeti standok mellett volt néhány hagyományos népművészeti sátor; a rendezvény fő attrakciója pedig a kb. 30 ország nagyon autenikus népművészeti bemutatkozása volt, Dél-Amerikától Kínáig - most először Magyarországról is. Volt több laza kávézó, sok zenei program és éjjel 10-11-re már hatalmas, hömpölygő tömeg.

A másik a jaffói bolhapiac csütörtök esti éjfélig tartó rendezvénye, ahol nemcsak a szokásos boltok vannal nyitva, hanem rengeteg további árus is kitelepül az utcákra, terekre és elszórva különböző stílusú zenekarok játszanak.

Sulha projekt - újralátogatva

Egy éve írtam - meglehetősen lelkesen - arról a zsidó-arab táborozásról, amely a latruni kolostort övező ligetben zajlott. A tábor után megkeresett az ott megismert egyik szervező (Sa’ar) és azon túl, hogy jót beszélgettünk, tudtam neki néhány hasznos pályázati lehetőséget is ajánlani, elsősorban az EU izraeli delegációjánál (olyan, mint a követség).
Hangulatában, jellegében az idei tábor nagyon hasonlított a tavalyihoz, a képek talán visszaadnak ebből valamit. A háromnapos program viszont – amiből csak egy pár órát láttam- most nagyon változatos volt. A témák a legfájdalmasabbaktól (mindkét oldali áldozatok hozzátartozóinak beszélgetése) a legkönnyedebbekig (hastánc) terjedtek. Sok vallási beszélgetés is volt, zsidó-muszlim-keresztény, sőt a hinduizmust is bevonó csoportokban. Sa’ar elmondta, hogy idén először sikerült ortodox zsidókat is elhívni a táborba, ami szerinte annak köszönhető, hogy a hit megbékélésben játszott fontos szerepéről nagyon sok szó esett, úgy láttam, a vallás központi szerephez jutott. Ugyanakkor az egész tábort belengte egy „New Age” hangulat, az öltözékektől a témákig. Mialatt ott voltam, például egy „Istenanya” női zenekar táncolt, énekelt, tulajdonképpen valamiféle szertartást adtak elő. Ebben azért arabok nem léptek fel, ez már túlságosan sok kihágás lett volna egy muszlim nőnek.
A résztvevők közül kb. 400-an a Palesztin Hatóságból, sőt a Hamasz uralta Gázából érkeztek. A jelenlegi helyzetben ez igen nagy dolognak számít, különösen, ami Gázát illeti. A szervezőknek hetekkel előbb le kellett adni a listát és az izraeli biztonsági szervek kiszűrték azokat, akiknél biztonsági kockázatot láttak. A szervezőknek így is személyes felelősséget kellett vállalniuk a határon átengedett résztvevőkért, ami azért okozhatott álmatlan éjszakákat, hiszen sokan nemcsak a tábort, hanem Tel Avivot vagy Haifát is látni akarták.
A tábor neve pontosan „Sulha felé 2008” volt, ami jól kifejezi, hogy ez egy lépés a megbékélés útján, tudva, hogy ez az út még nagyon sok lépésből áll. Mindenestre ma már évközben is szerveznek programokat, szaporodnak a nemzetközi kapcsolataik és idén már a sajtó is viszonylag nagy terjedelemben számolt be a rendezvényről.
(A szulha szó arabul megbocsátást jelent, hasonlóan az alakjában is közeli a héber szliha szóhoz. A szulha azonban az arab világban nemcsak megbocsátást jelent, hanem azt az eseményt is, amikor két vérbosszúkba belegabalyodott család vagy klán tekintélyes vezetői leülnek egymással a gyilkos folyamat lezárására.)

Fogolycsere

Politikai eseményekről nem szoktam írni, azonban a július közepén a libanoni Hezbollah terrorszervezet és Izrael között lezajlott fogolycserének egy sor olyan tömegpszichológiai és elvi vonatkozása volt, ami miatt úgy döntöttem, hogy erről az eseményről - elsősorban az előbbiek szempontjából - mégis írni fogok.
Július 15-én reggel az egész ország a televíziót nézte, várva azt a pillanatot, amikor a két évvel korábban a Hezbollah által elrabolt két izraeli katonát szállító teherautó megjelenik az erre az alkalomra megnyitott libanoni határátkelőnél. A megelőző hónapokban már sokszor elhangzott különböző forrásokból, hogy a két – sebesülten elfogott - katona már valószínűleg nincs életben. A Hezbollah azonban két éven át hitegette elsősorban a kétségbeesett családtagokat, hogy élő embereket fog visszaszolgáltatni; még az utolsó napon is olyan hírt tettek közzé, hogy az egyik katona már valószínűleg nem él. Így aztán amikor a teherautóból két koporsót raktak ki, a csalódottság és a düh óriási volt, szinte mindenki személy szerint becsapva érezte magát. A két holttestért cserébe a Hezbollah néhány foglyul ejtett harcosán és száznál több holttesten kívül az egyik legaljasabbnak tartott libanoni terroristát követelte, aki 30 évvel ezelőtt egy határ-közeli észak-izraeli városban, apja szeme láttára verte szét egy 3 éves kislány fejét, majd az egész családot kiirtotta. Ezt a – közel 30 évet ült - gyerekgyilkost a Hezbollah már a határon hősnek kijáró tiszteletadással fogadta, az izraeli közvélemény számára azonban az igazi csalódás az volt, hogy amikor Bejrutba érkezve, az egész – mérsékeltnek tartott - libanoni kormány rendezett számára hatalmas díszünnepséget.
Bár Izraelben sokan vereségnek és a kormány gyöngesége újabb bizonyítékának érezték a fogolycserét, mások úgy vélték, a fogolycsere traumatizáló eseményei a Hezbollah-hal és a libanoni helyzettel kapcsolatos jövőbeni döntésekhez szükséges kijózanítást szolgálják. A legtöbbek – és a kormány véleménye - azonban az volt, hogy bár az adott helyzetben jó döntést nem lehetett hozni, az ország értékei, és a zsidó hagyományok szempontjából mégis ez volt a legkevésbé rossz és legetikusabb döntés. Ez már átvezet ennek az ügynek egy másik aspektusához, amit akár lehet döntéselméleti oldalnak is nevezni. Jól mutatja ennek bonyolultságát az a tény, hogy a több hónapos előkészítés ellenére a konkrét feltételek melletti döntést a kormány egy tíz órás rendkívüli ülésen tudta csak meghozni. A megfontolandó szempontok között volt, hogy
- hogyan hat a jövőbeni fogolycserékre ez az alku?
- nem veszélyezteti-e a jövőben az esetleges izraeli foglyok életét, ha halottakért is ad élőket Izrael cserébe?
- konkrétan mi lesz a kihatása a döntésnek a Hamasz terrorszervezettel folytatott közvetett tárgyalásokra a kezükben lévő, egyetlen élő izraeli fogoly kicseréléséről?
- rombolja-e a katonák és szüleik morálját, ha az ország nem tesz meg mindent a foglyok visszaszerzésére, ha egy kis esély is van arra, hogy életben vannak?
- mit jelent ilyen esetben a „minden”? Hol vannak mégis a határok?
- mennyire fogadható el a foglyok családtagjainak beavatkozása a döntési folyamatba? És mi a helyzet a cserébe követelt gyilkos áldozatai családtagjainak véleményével?
- mikor enged a zsidó hagyomány holttá nyilvánítani valakit, akiről nincs ilyen bizonyíték?
- milyen hatása lehet a különböző döntéseknek a libanoni belpolitikára? (és persze az Izraelire)
- elfogadható lenne-e és milyen hatásai lennének a halálbüntetés bevezetésének gyilkos terroristák esetében?

A sort még lehetne folytatni, a számtalan elemző cikk ezt meg is tette. Sok választ persze csak a jövő fog megadni.

Karaiták

Idén június közepe tájékára esett Sávuot, az utolsó ünnep a bőséges tavaszi sorozatból. Ünnepek legközelebb már csak ősszel lesznek. Sávuot, az új termés (ld. augusztus 20-a – új kenyér) ünnepe a természeti síkon és a Tóra-adás (a törvénykönyv) ünnepe a vallási síkon. Pünkösdnek az a kapcsolata Sávuottal, hogy ugyanúgy 49 napra, vagyis hét hétre van a húsvéttól, mint Sávuot a Pészach ünneptől. (Sávuot egyébként „heteket” jelent.)
Ez már a második Sávuot volt, amit itt töltöttem és nyilván nem véletlen hogy mindkétszer cikkek jelentek meg a karaitákról. A karaiták egy 8. századból, Bagdadból származó zsidó szekta, és a fő vallási különbségük abból áll, hogy ők csak a mózesi törvénykönyvet és a prófétai szövegeket fogadják el, a későbbi rabbinikus értelmezéseket és törvényeket elutasítják.
A szektának ma kb. 30 ezer tagja van főleg Izraelben, de régebben sokkal jelentősebb volt az arányuk, főleg Egyiptomban és Spanyolországban. Jeruzsálemben kb. 1000 éve jelen vannak, egy zsinagógájuk van a Óvárosban.
Ez a felfogásbeli különbség elég jelentős eltéréseket eredményez a napi életben is, például esznek egyszerre tejes és húsos ételeket, mivel a Bibliában csak az van megtiltva, hogy ne főzd a bárányt anyja tejében, nem ünneplik a bibliai kor utáni ünnepeket, mint a Hanuka vagy a Púrim és a naptárban is vannak eltérések.
A karaitákat a rabbinikus „mainstream” az 1300 éves különállás ellenére általában zsidónak ismeri el, nem úgy, mint a 2000 éve különvált szamaritánusokat.