A nyár néhány napját Berlinben töltöttük és a hírek igaznak bizonyultak, nagyon izgalmas város lett az egyesített Berlin, fantasztikus az átalakulás, nagyon érdekes elnézni, ahogy a keleti részek visszakapják a fényüket, ahogy keveredik a régi és a vadonatúj, és ahogy megtelt az egész jófajta nyüzsgéssel, élettel, kultúrával.
Volt azonban egy olyan érzésem, amire nem számítottam: Berlin és Jeruzsálem hasonlóságának érzése. Persze nem a külsőségekben, hanem egy kicsit elvontabb szinten, ami pár nap után fogalmazódott meg bennem: nem tudok még egy várost mondani ezen a kettőn kívül, ahol a múlt – akárcsak megközelítőleg is - annyira meghatározza a mát, annyira eleven része a mindennapoknak. Ehhez még hozzájárul, hogy Berlin és Jeruzsálem összekapcsolódik a Holocauston keresztül is. Az újra fővárossá lett Berlinben úgy éreztem, nem letudandó, a németek számára kötelező feladatként foglalkoztak a megemlékezéssel. Maga a központi emlékmű-labirintus több ezer beton-oszlopa a német egység szimbólumától, a Brandenburgi kaputól és a Reichstagtól pár lépésnyire van, az ember szeme vagy a fényképezőgép lencséje könnyen fogja egy képbe a kettőt. Az emlékmű alatti kiállítás pedig megközelítésében, hangulatában nagyon hasonlít a jeruzsálemi Yad Vashem egyes részeihez, akárcsak a Liebeskind által tervezett, borzongató építészeti élményt nyújtó Zsidó Múzeum.
Ott vannak aztán a Kelet-Európából jöttek számára különös érzést adó, lényegében a saját életünk mindennapjait bemutató DDR-múzeumok, illetve a saját életünk titkairól egy-két vászondarabot felemelő Stasi-múzeum.
Berlinben az emlékezésben azonban túlmentek ezeknek a szimbolikus tereknek a megteremtésén, legyen szó a világ megosztottságát is jelképező falról vagy a Holocaustról. Akárcsak Jeruzsálem belső részeiben, ahol minden mai épület, vagy akár szabad föld-darab alatt ott vannak – feltárva vagy feltáratlanul - a múlt rétegei, Berlinben tudatosan hozták létre ezeket a - közelmúltat idéző – rétegeket. A fal vonala ki van rakva az utcaköveken, akárcsak a náci zsidógyilkosságok helyszínei. A gyönyörűen helyreállított Bebel-téren, egyszer csak egy üveglapra lép az ember és alatta nem a két-háromezer éves falakat látja, mint sok helyen Jeruzsálem óvárosában, hanem fehérre festett üres könyvespolcokat, a náci könyvégetésekre emlékezve. (Ezek központja a Bebel-téren volt.)
Emléktáblák százai kapcsolják a mához a közelmúltat, legyen szó a falnál meggyilkolt kelet-berlini menekülőkről, vagy a Kempinski szálloda lágerben elpusztított tulajdonosairól. Sőt még a Reichstag bejáratánál is tábla hirdeti, hogy az épület eredeti feliratának bronzbetűit (Dem Deutchen Volke = A német népnek) gyártó Loevy cég tulajdonosait is koncentrációs táborban ölték meg. A Reichstag előtti téren, ahol állandóan a kupolába bejutni akaró turisták sora kígyózik, a Wemari Köztársaság, nácik által meggyilkolt képviselőinek emeltek emléket.
