Izraeli-palesztin-magyar tudományos szeminárium Miskolcon

December 10-12. között rendezték meg Miskolcon az izraeli-palesztin-magyar nanotechnológiai együttműködés nyitó szemináriumát. A szemináriumon részt vettek az izraeli Héber Egyetem, a palesztin AlQuds Egyetem és a miskolci Bay-Nano Kutatóintézet kutatói, valamint a nanotechnológia más fontos magyar kutatóműhelyeinek képviselői, összesen több mint 40-en. A szeminárium keretében meghatároztak jövőbeli közös kutatási témákat és a három intézmény képviselői szándéknyilatkozatot is aláírtak a munka folytatásáról. Az eseményről viszonylag sok helyen beszámolt az izraeli és magyar sajtó is (Népszabadság, HVG, Index) politikai jelentőséget is tulajdonítva az együttműködésnek. A képen a résztvevők egy része látható, egy Jeruzsálemben korábban megrendezett közös ebéden:

Balról: Assaf Friedler, Danny Porath, Mukhles Sowwan, Hassan Dweik, Szentgyörgyi Zoltán, Korányi László

Ez eddig a hivatalos közlemény, de persze az is nagyon érdekes volt számomra, amit az izraeli és palesztin vegyes csapattal eltöltött idő jelentett. Odafelé mind a hatan együtt utaztunk a hajnali repülőn, 3 izraeli, két palesztin és én. A Ben Gurion reptéren már ott vártak a palesztin kollégák, mivel ők mentek ki a leghamarabb, a várható (és be is következett) alaposabb biztonsági ellenőrzés miatt. Az együttlét az elejétől fogva nagyon fesztelen és kellemes volt, sok mindenről beszélgettünk. A „kényes” kérdések is időnként előjöttek, de ezek soha nem rontották el a hangulatot, nem váltak személyessé. Voltak olyan történetek, amiket már láthatóan nem először meséltek el. Ilyen például az egyik alaptörténet, ami arról szólt, hogy amikor a palesztin fizikus (Mukhles) jelentkezett a Héber Egyetem nano-laboratóriumába, hogy ott szeretne doktorálni (Ammanban végzett és konferenciákról már ismerte a labor vezetőjét (Dannyt)), akkor a labor kutatói közül sokan nagyon ellene voltak, féltek, befogadni egy palesztint, mivel mindez a 2. intifáda kellős közepén történt. Végül a labor vezetője eldöntötte, hogy felveszi és néhány hónap után már mindenki átélte, hogy mennyire más egy valóságos embert megtapasztalni, mint az arctalan ellenségtől félni. Persze ehhez az is fontos volt, hogy Mukhles jó kutató, kellemes ember és Dannyval kifejezetten jóba lettek.
A párhuzamos történet a palesztin oldalról arról szól, hogy az AlQuds Egyetemnek azok a vezetői, akik szószólói az izraeli tudósokkal, egyetemekkel való együttműködésnek, gyakran kapnak éles kritikákat különböző rendű és rangú palesztin vezetőktől, miszerint nem együttműködni kell, hanem éppen minden téren bojkottálni az izraeli egyetemeket. Egy alkalommal erre az AlQuds egyik alelnöke azt válaszolta magas rangú kritikusának, hogy talán kezdjék a bojkottot az izraeli elektromos művekkel és ne használják az áramot, aztán folytassák a mobiltelefonozással, meg az internettel (ezeket mind az izraeliek szolgáltatják a palesztin területeken) és csak utoljára vegyék elő a tudományt, ami egyértelműen a palesztin társadalom fejlődését és a jövőt szolgálja. Ezután egy darabig békén hagyták őket. (Persze a dolgok azért nem mindig rendeződnek el ilyen könnyen és pozitívan.)

Az izraeli Big Brother show

E hét keddjén volt a 100 napja tartó izraeli Big Brother (héberül: HaAch Hagadol) show döntője, az utolsó öt bent maradt résztvevő között. Az egymillió Sékelt (kb. 50 millió Ft) hazavivő nyertes fiatal hölgyre több mint egy millió sms szavazat érkezett, a második helyezettre közel 800 ezer, és a következő háromra kb. 300 ezer, a hétmilliós országban!
A játékban kb. 20-an vettek részt, és úgy tűnik, hogy a válogatás egyik szempontja az volt, hogy a lakók reprezentálják az izraeli társadalmat: volt köztük vallásos, újonnan megtért és újonnan vallástalanná lett, egy arab nő, egy homoszexuális férfi és egy középkorú apa, felnőtt lányával. (Az igen népszerű apa, Joszi, végülis második lett.) A műsort előállító legnagyobb kereskedelmi csatornán rendszeres összefoglalókat adtak, de volt egy külön kábel csatorna, ahol 24 órán keresztül lehetett követni a ház eseményeit. Egy nap volt csak adásszünet, Jom Kipur-kor, amikor viszont a néhány vallásos lakóra való tekintettel megnyitottak egy imaszobát, ahová az imához szükséges 10 férfihoz hiányzókat külsősökkel kipótolták.
Ezt a csatornát (ami rövid idő alatt a harmadik legnézettebb csatorna lett) én csak keveset néztem, de Gabi már csak nyelvgyakorlásból is viszonylag rendszeresen követte; a következőkben az ő összefoglalója olvasható:
Leülve a tévé elé persze fel voltam készülve, arra, hogy az otthonihoz hasonlóan, pikáns történetek bontakoznak ki, konspirációk szövevényes hálózata épül fel, mindent megengedő csatározások - túlélési stratégiák alakulnak ki a lakók között, mutatkoznak a bezártság okozta depresszió és hisztéria jelei. De nem ...
A hatás, a műsort nézve, jobban hasonlított az akváriumok relaxáló érzéséhez. Az elenyésző számú nézeteltéréstől eltekintve, a lakók a legmesszemenőbbekig udvariasan társalogtak egymással, nyugodtan, békésen végezték mindennapi feladataikat: főzés, takarítás, készülődés a péntek esti ünnepre. Nosztalgiázva nézegették a kint lévő családtagok, barátok fényképeit, érzékenyen figyeltek egymásra, kulturáltan viselkedtek, társalogtak.
A döntőben leginkább azok maradtak bent, akik igyekeztek magukat kreatívan elfoglalni (kötés, jógázás, olvasás), csendesek voltak, de ha úgy hozta a helyzet visszafogottan szórakoztatóak, és a többiekkel szociálisak, figyelmesek voltak.

Izraeli-magyar-palesztin tudományos együttműködés

A munkám egyik nagyon izgalmas része, hogy olyan kapcsolatokra nyílik lehetőségem, amire korábban nem is gondolhattam. Így jutottam el a kelet-jeruzsálemi székhelyű, palesztin, Al-Quds Egyetemhez, amelynek nemzetközi hírű rektora, Sari Nusseibah, nagy erőfeszítéseket tesz a palesztin-izraeli tudományos kapcsolatok építése érdekében. (Tulajdonképpen önéletrajzi könyvének elolvasása után határoztam el, hogy meg szeretnék ismerkedni vele.)
A 10 palesztin egyetem közül ez az egyetlen, amelyik nyíltan vállalja az izraeli tudósokkal való együttműködést, büszke arra, hogy izraeli mintára csináltak tudományos múzeumot és úgy vélik, hogy ezek az együttműködések a békét építik.

Az Al Quds Egyetem EU támogatásból felszerelt nano-technológiai laboratóriumát egy olyan kutató vezeti, aki PhD-jét a Héber Egyetemen csinálta és azóta is tartják a kapcsolatot ottani professzorral. Innen adódott az ötlet, hogy ezen a Magyarországon is kiemelt területen ki lehetne alakítani egy háromoldalú együttműködést a miskolci nano-technológai intézettel.
Miután a három intézmény (Héber Egyetem, Al Quds Egyetem és a Bay Zoltán intézet felvette egymással a kapcsolatot egy háromoldalú nanotechnológiai kutatási projekt elindítása érdekében, elektronikus úton megkezdődött a kutatók előzetes ismerkedése. Ennek során a nanotechnológia és biokémia határterületein sikerült olyan kutatási témákat találni, amelyek mindhárom intézmény számára érdekesek, továbbá az is kiderült, hogy az egyes intézmények műszerparkja is jól kiegészíti egymást. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal pozitívan bírálta el a benyújtott közös pályázatot és így 2008. decemberében Miskolcon sor kerül egy közös szeminárium megrendezésére, amelyen mind a három intézmény, valamint további magyar kutatóhelyek vesznek részt. A szeminárium második felében közösen megtervezik a kutatási projekt további fázisait, amelynek finanszírozására várhatólag közös pályázatot nyújtanak be az EU 7. kutatási keretprogramjához (FP7).
Szerencsére sokan úgy látják, hogy egy ilyen projektnek a konkrét tudományos eredmények elérésén túl, van egy olyan vetülete is, hogy Magyarország is csatlakozik azon kis számú országok csoportjához, amelyek tudományos együttműködések építésével kívánnak hozzájárulni a megbékélés ügyéhez.

Önkormányzati választások

A múlt hét keddjén tartották Izrael-szerte az önkormányzati választásokat (Izraelben kedd a választások napja). A választás nagyjából hasonló rendszerben zajlik, mint Magyarországon, külön választják a testületet és a polgármestert, azonban a 7 milliós országban kb. tizedannyi önkormányzat van, mint nálunk. Érdekes még, hogy az utóbbi időben, de különösen a most lezajlott választásokon a pártok szerepe meglehetősen csekély volt.
Jeruzsálemben három jelölt indult a főpolgármesteri posztért: egy, a politikában régóta aktív ultra-ortodox rabbi (Meir Porush), egy sikeres és gazdag informatikus üzletember (Nir Barkat), aki a politika kedvéért néhány éve abbahagyta az üzletet, és egy Oroszországból a közelmúltban bevándorolt, milliárdossá lett nagyvállalkozó (Arkagyij Gaydamak).
Gaydamak erős kampányt folytatott a Jeruzsálemben hagyományosan csak kis százalékban szavazó arab lakosság körében és sikerült is megnyernie ebből a körből sokak szimpátiáját. Ez kissé bizarr formában is megjelent az Olajfák-hegyén a turistaiparban dolgozó teve különböző testrészein, amit arra járva sikerült is lefényképezni. A teve gazdái azt is hozzátették, „hogy nekik nagyon tetszik Gaydamak, mert ő végre odafigyel az arabok problémáira” és most kivételesen el is mennek majd szavazni.
Mindenesetre a jeruzsálemi polgármester választást a szekuláris programmal induló Barkat nyerte meg, 50% feletti arányban.
Tel Avivban pedig harmadszorra nyert Ron Huldai, aki korábban vadászpilóta volt.

Interjú a Szombatban

A Szombat című folyóirat novemberi számában egy viszonylag hosszabb interjú jelent meg velem az itteni munkáról, tapasztalatokról, ezt most idemásolom, gondolom nem mindenki olvassa a Szombatot... Az interjú - szövegből kiemelt - címe: „A második-harmadik generációs izraeli viszonya Magyarországhoz nagyon pozitív”

– A magyar gazdasági életből, illetve a zsidó közéletből került magyar külügyi szolgálatba, ráadásul Izraelbe. Okozott-e ez utóbbi feszültségeket vagy éppen segíti a munkáját?
– Érkezésemkor voltak már ismereteim és kapcsolataim az izraeli high-tech területén, ez mindenképpen segítette a munkámat. Sokszor érzem, hogy méltányolják a közös szakmai nyelv meglétét és a rokon szakmai múltat is. A magyarországi zsidó közéletben végzett tevékenységem viszont a szakmai munkában nem igazán érdekes, noha általában örülnek, ha kiderül, hogy ismerem a zsidó hagyományokat. Ezzel viszont egy kapcsolat elején nem szoktam előhozakodni.
– Mi tud az „átlag-izraeli” Magyarországról, és amit tud, mennyiben alakította a jórészt holokauszt-túlélő, idősebb generáció? Nem fűződnek-e többnyire negatív emlékek Magyarországhoz? Tudnak-e ezen Önök változtatni?
– Én sem a munkámban, sem a magánszférában nem az „átlag-izraelivel” találkozom. Utóbbi valószínűleg elég keveset tud Magyarországról. Ennek apró jele például, hogy úgy 15 évvel ezelőtt sokkal többen ismerték fel a magyar beszédet az utcán. Sajnos egyre kevesebben vannak életben a nagy magyar bevándorlási hullámokkal érkezettek közül. Akik viszont utazgatnak a világban, azok közül az elmúlt 15-20 évben sokan jártak Magyarországon, főleg a szokásos Prága-Budapest túracsomagok keretében – és szerencsére túlnyomórészt pozitív élményekkel tértek haza.
A holokauszt-túlélők természetesen sok fájdalmas emléket őriznek, de többségük ezt nem vetíti ki a mai Magyarországra. Ők ugyanakkor nagy aggodalommal követik a magyarországi antiszemita jelenségeket. A második-harmadik generációs, magyar felmenővel rendelkezők viszont egyértelműen és nagyon pozitívan viszonyulnak Magyarországhoz. A nyelvet ugyan általában nem beszélik, de szívesen utaznak oda, szeretik a magyar ételeket és keresik a kapcsolatokat. Egy nagyanyai ágon magyar származású ismerősöm tűnődött egyszer azon, vajon a magyar felmenőkkel rendelkezők viszonya az „óhazához” miért annyival pozitívabb, mint a Lengyelországból származottaké.
– Van-e magyar gazdasági jelenlét Izraelben és fordítva? Mi a húzóágazat? Milyen az együttműködés a high-tech iparban?
– Ha a jelenlét alatt magyar befektetéseket, magyar tulajdonú cégeket értünk, akkor nincs. A magyar export azonban jelentős, a nem európai célországok körében Izrael a 8. helyen áll. A KSH adatai alapján 2007-ben a magyar import Izraelből 119 millió dollárt tett ki, a magyar export értéke pedig 262 millió dollár volt. Utóbbiban a jelentős tételek a vegyipari, műanyagipari, elektronikai, gyógyszeripari termékek, s ez néhány multinacionális cég magyar leányvállalatához köthető (General Electric–Tungsram, Nokia és az izraeli gyógyszergyártó Teva). Hosszú vajúdás után, remélhetőleg jövő év elején aláírják a magyar-izraeli kutatás-fejlesztési megállapodást, s így közös projektek finanszírozására nyílik lehetőség.
– Van rálátása, milyen a külföldi diplomáciai kar benyomása Izraelről, az izraeli–palesztin konfliktusról? Érzékelhető-e elfogultság egyik vagy másik féllel szemben?
– Természetesen a diplomaták saját országukat képviselik, ezek az álláspontok pedig nagyjából ismertek. Ezen az alaphelyzeten túlmenően, személyes találkozásaim alapján nagyjából két alcsoportot tudtam megkülönböztetni. Az egyikbe tartozók kicsit „asszimilálódtak” és inkább pozitív irányban elfogultak Izraellel, míg a másik csoportban néha túlkompenzálva ügyelnek objektivitásuk, pártatlanságuk megőrzésére, és ezt demonstrálandó gyakrabban adnak hangot kritikai véleményüknek. Kifejezetten Izrael-ellenes vagy netán antiszemita véleményekkel diplomata körökben nem találkoztam. Szűkebb területemen, a tudomány, technológia területén pedig kifejezetten pozitívak a vélekedések, mindenki nagyon méltányolja az izraeli eredményeket és azt a pezsgést, amit itt tapasztal. Ha a mindennapi életet tekintjük, sokan szeretik az izraeli, különösen a Tel Aviv-i élet nyüzsgését, mediterrán lazaságát. Természetesen vannak olyanok is, akiknek ez sok, és inkább zavarják őket ennek negatívumai, például a sokszor tapasztalható udvariatlanság.
– Téma az egyre markánsabban megnyilvánuló magyarországi antiszemitizmus hivatalos izraeli körökben?
– A hivatalos izraeli körök elsősorban azt méltányolják, hogy Magyarország – kormányoktól lényegében függetlenül – kifejezetten baráti viszonyt ápol Izraellel. Fontosnak tartják, hogy az EU tagországok csoportján belül – hasonlóan az újonnan csatlakozott országok többségéhez – azok közé tartozunk, akik jobban odafigyelnek az izraeli szempontokra. A magyarországi antiszemitizmus megnyilvánulásait pedig európai perspektívába állítják, és innen az látszik, hogy nálunk – egyes nyugat-európai országokkal ellentétben – ismeretlen az egyetemi oktatók Izrael-ellenes bojkott-felhívása, vagy akár az utcai erőszak zsidók ellen. A Magyar Gárda és az egyéb fasisztának tekintett szerveződések nem kapnak túl nagy teret az izraeli héber és angol nyelvű sajtóban vagy a hivatalos körök gondolkozásában, de természetesen aggasztónak tartják ezeket a jelenségeket. Összességében azt mondanám, hogy jelenleg a Magyarország mellett szóló abszolút és relatív pozitívumok elnyomják az antiszemita jelenségek negatívumait.
– A második intifáda nyomán meglehetősen sok kelet-európai, köztük magyar ápolónő és munkás dolgozik Izraelben. Mi az ő jogállásuk, és sikerül-e lassan legalizálni a helyzetüket?
– Izraelben a második intifáda után nagyon megnőtt külföldi foglalkoztatottak száma, de túlnyomó részben távol-keleti vendégmunkásokról van szó (egy péntek délutáni séta a Tel Aviv-i buszpályaudvar környékén nagyon érzékletes képet ad a jelenségről). Ezzel egy időben nagyon megszigorították az illegális foglalkoztatás ellenőrzését, sok esetben már az országba való belépéskor kiszűrik az ilyen szándékkal érkezőket, és sajnos ez magyarokkal is előfordul. A törvényellenesen foglalkoztatottak helyzetének legalizálása elsősorban a munkáltatók dolga. Természetesen, ha valaki emiatt bajba kerül, a magyar konzuli szolgálat minden segítséget megad a közvetlen problémák elhárítására vagy enyhítésére – még akkor is, ha erről a munkavállaló tehet.
– Milyen létszámú diákcsere van a két ország között?
– A diákcsere talán nem a megfelelő kifejezés, hiszen több mint ezer izraeli diák tanul a magyar egyetemeken (főleg orvosi, fogorvosi, állatorvosi karokon és a Műegyetem építész karán), ugyanakkor sokkal kevesebb magyar diák tanul az izraeli felsőoktatásban, s céljuk többnyire nem a diplomaszerzés, hanem inkább egy-két féléves „ismerkedés”. Hivatalos diákcsere programok egyetemi téren nincsenek, kis létszámú PhD és posztdoktori csere zajlik csak, megállapodásokon alapuló keretekben.
– Mi okozott sikerélményt eddigi munkájában?
– Mikor ezt a posztot megpályáztam, egyik legfontosabb szempontom az volt, hogy az izraeli high-tech sikeres állami és privát menedzsmentjének tapasztalataira építve Magyarországon is be tudjunk indítani hasonló folyamatokat.
Ennek egyik fontos eszköze az Izraelben központi szerepet játszó „technológiai inkubátor” és kockázati tőke modell átvétele. Pusztán tanulmányokkal, figyelemfelkeltéssel nem lehet ezt megvalósítani, csakis élő, kölcsönös érdekeken alapuló kooperációkkal. Ezért kerestem e téren évtizedes tapasztalatokkal rendelkező befektetőket és menedzsereket, akik fantáziát látnak tudományos és technológiai ötletek izraeli mintára, de Magyarországon történő sikerre vitelében. Ezzel párhuzamosan elindítottuk az otthoni kutatás-fejlesztés támogatási rendszerben a szükséges új típusú pályázatok kialakítását. Az új (természetesen nemcsak izraeli befektetőkre épülő) rendszer beindításáig még sok a tennivaló. Ha azonban az első sikerek megmutatkoznak, az magával húzza majd az egész kutatás-fejlesztési szektort, a siker sikerre ösztönöz, ez az egyik fontos izraeli tapasztalat.
A munkám egyik nagyon izgalmas része, hogy olyan kapcsolatokra nyílik lehetőségem, amire korábban nem is gondoltam. Így jutottam el a kelet-jeruzsálemi székhelyű, palesztin, Al-Quds Egyetemhez, amelynek nemzetközi hírű rektora, Sari Nusseibah, nagy erőfeszítéseket tesz a palesztin-izraeli tudományos kapcsolatok építése érdekében. Volt egy olyan terület, a nano-technológia, ahol megtaláltuk a közös tudományos szándékot egy magyar-izraeli-palesztin projekt beindítására . Ebben a projektben a magyar Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal vállalja a fő finanszírozói szerepet, aminek a konkrét tudományos eredmények elérésén túl, van egy olyan vetülete is, hogy Magyarország is csatlakozik azon – nem nagyszámú – országok csoportjához, amelyek tudományos együttműködések építésével kívánnak hozzájárulni a megbékélés ügyéhez.

Szukkot

Az őszi ünnepek olyan sűrűn követik egymást, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha csak azért lenne egy-egy munkanap beiktatva a permanens ünneplésbe, hogy észrevegyük a különbséget, no meg be lehessen vásárolni. Az állami hivatalok, minisztériumok be is zárnak szukkot egy hete alatt, ami most ráadásul úgy esett, hogy a Jom Kipurral és egy hétvégével együtt lényegében kéthetes szünetet eredményezett.
A szukkot, magyarul a sátoros ünnep, ha szabad ezt a kifejezést használni, nagyon helyes ünnep, komoly felnőttek és kis gyerekek kertekben, teraszokon nagy sátrakat építenek és díszítenek, amiknek a fala vászonból, vagy fából van, a befedésükre pedig az az előírás, hogy úgy kell növényeket (nád, pálmaág) elhelyezni, hogy az ég átlátszódjék. Az ünnep maga, az egyiptomi kivonulás utáni pusztai vándorlás emlékére kívánja meg, hogy egy hétig sátorban étkezzenek, sőt ha lehet ott is aludjanak.
Az ünnep előtt rengeteg autót látni pálmaágakat szállítva, amiket a sátrakhoz gyűjtöttek a megnyírt pálmák alól. Természetesen, ahogy ez elvárható, a kereskedelem is felkészül az ünnepre, a barkácsboltokban lehet komplett fém-műanyag sátrakat (a szükséges nádakkal együtt) is kapni, vagy csak alkatrészeket, azoknak, akik a hagyományos saját építés mellett döntenek.
Az egyik legszebb sátrat (szukát, a szukkot a többes szám), Andres barátunk építette Cur Igál-i kertjükben, az oldalait legyezőpálma hatalmas leveleiből, a tetejét datolyapálma ágaiból. (Ez látható a megterített asztallal a képen.)
Elsőre talán meglepőnek tűnik, hogy több szemleíró is kapcsolatot talált a pénzügyi világ-válság és a szukkot üzenete között. Ahogy a szukkot emlékeztet arra, van olyan helyzet, amikor biztonságos és kényelmes otthonainkat el kell hagynunk és semmitől sem védő falakkal és lyukas tetővel állunk a természetben, úgy a válság is sokakat rádöbbent, hogy a gazdasági stabilitás, a pénzügyi biztonság egyszer csak hirtelen leomolhat körülöttünk és már csak a lyukas fedél van felettünk.

Újév – lesznek új szokások?

Idén szeptember-október fordulójára esett Ros Hasana, a zsidó újév, amit az izraeliek túlnyomó többsége (egy felmérés szerint 86%-a) családi vacsorával és a hagyományos ételek (pl. mézes alma) fogyasztásával ünnepel. Ebből - az ünnep mindkét estéjén - mi is kivettük a részünket, baráti és rokoni meghívásra, ahol a kötelező mézes almán kívül még legalább 8-10, köztük sok további hagyományos fogás tette próbára az állóképességünket.
Van egy érdekes, ősi szokás az ünnep első napján, ami szorosan összefügg annak számvető, bűnbánó jellegével: sokan elmennek valamilyen élő vízhez, tengerpartra, folyóhoz, tóhoz és a bűnöket szimbolizáló morzsákat dobálnak a vízbe, ezzel is erősítve az azoktól való megszabadulás szándékát.
Érdekes megfigyelni Izraelben, hogy az időtlen szokásokhoz néha újak is csatlakoznak, mint például a sárkányeregetés, amit három éve kezdtek el az egyik, Tel Avivtól északra fekvő tengerparti nemzeti parkban, és idén már sokezer ember reptette az újévi jókívánságokkal és áldásokkal teleírt sárkányokat a mindig élénk tengeri szélben. A Herzliya északi szélén, egy tengerbe zuhanó sziklaperemen fekvő, ókori és keresztes-kori romokban bővelkedő Apollónia parkban asztalokat állítottak fel, ahol az ott kapható félkész sárkányokat gyerekek és szülők lelkesen, közösen építették, dekorálták, és eregették a sziklákról, romokról.

Visszatérek még egy kicsit a statisztikákhoz, mert érdekesnek találom a régi keletű, valláshoz kötődő hagyományok magas elterjedtségét. A felnőtt zsidó lakosság 46%-a megy templomba Ros Hasanakor, de a 18-20 közötti korosztályban ez az arány eléri az 59%-ot. Irányzat szerint a megoszlás: 69% megy valamilyen ortodox rítusú helyre, és csak 22% választja a reform vagy konzervatív (neológ) zsinagógákat.
A legszentebb ünnepnek tekintett Jom Kipurkor, a felnőttek kétharmada betartja a szigorú böjtöt, de a fiatalabb korosztálynál ez eléri a 85%-ot. Ugyanakkor a válaszadók többsége ezt nem vallási, hanem tradicionális okokból teszi. (A Jom Kipur számomra új szokásairól már tavaly írtam, 2007 szeptembernél megnézhető.)

Éjszakai élet Jeruzsálemben

Ehhez hasonló címekkel jónéhány cikk jelent meg szeptemberben az izraeli sajtóban, és aki egy kicsit is ismeri a helyzetet, rögtön valami gyanúsat, esetleg iróniát érzett ki a szavakból, hiszen ha valamiről nem híres Jeruzsálem, az az éjszakai élete - legalábbis annak szokásos értelmében. (Aki éjszakai életre vágyik, az Tel Avivban fogja megtalálni ehhez a helyeket, ott viszont hatalmas bőségben és világszínvonalon.)
A szent városban ugyanakkor egy teljesen más értelmű éjszakai élet kezdett egyre népszerűbbé válni az utóbbi években a nem (kifejezetten) vallásosok körében, a zsidó újévet megelőző hónapban. Ez ahhoz a vallásos hagyományhoz kapcsolódik, hogy ebben az időszakban még napkelte előtt bűnbocsánatot kérő imákat mondanak, csoportosan éneklik az erre az alkalomra írt verseket. Ezeket az énekeket Szlichot-nak hívják (ld. a szlicha=bocsánat, megbocsátás szót), amiket a szfárd (keleti) zsidók egy egész hónapon át, az askenáziak (európai zsidók) 4-10 napon át mondanak.
Ilyenkor, különösen a szfárd zsinagógák, egész éjjel nyitva vannak, a Nyugati-fal (Siratófal) előtt pedig rengeteg csoport mondja, mindenki a saját rítusa szerint énekli a szlichotot, fújják a sófárt, a kosszarvból készült kürtöt. Ezek a különös hangulatú helyszínek az utóbbi években egyre nagyobb tömegeket kezdtek vonzani, a legkülönbözőbb rétegekből. Egy ilyen szeptemberi éjszakában az Óváros tele van éneklő vallásos ifjúsági csoportokkal, cserkész-csapatokkal, szabadságos katonákkal és persze turistákkal. Óvatosan be-benéznek a nyitott zsinagógákba és elvegyülnek a nyugati-fal előtt nyüzsgő többezres hívő tömegben. Erre a jelenségre már egy új szót is kitaláltak: szlichoturizmus.
Ebben az évben mindez egybeesett a muszlim Ramadán böjttel, aminek a tiszteletére pedig színes lámpafüzérekkel voltak teli az arab épületek és a városfalak.
Idén már az izraeli Kormányzati Sajtóiroda is szervezett egy kb. 30 fős éjszakai csoportot érdeklődő diplomaták számára, amire mi is elmentünk. Erről a fél 4-ig tartó kirándulásról származnak a saját élmények és persze a képek. A túra végén még megálltunk az ultra-ortodox Meá Sárim negyedben egy egész éjszaka dolgozó és nyitva tartó péknél, ahol az imára indulók veszik meg a friss süteményeket. (A képeken: Szlichot éneklők a Siratófal előtt, Éjféli tömegek a Jaffa kapunál.)
(Megjegyzés: azért van Jeruzsálemben a szokásos értelemben vett éjszakai élet is, vannak nagyon jó kávézók és bárok – csak sokkal kevesebb, mint Tel Avivban, vagy, mint amit egy fővárostól elvárhatna az ember.)

Sófárfújás a Nyugati-fal előtt, éjjel 2-kor:

Augusztusi éjjeli bulik

Mielőtt vége van az augusztusnak, gyorsan írok két olyan helyről, ahol jól el lehet tölteni a késő esti órákat, ha valaki szereti a nyüzsgést.
Közös mindkettőben, hogy a progamok csak naplemente után kezdődnek, amikor enyhül kicsit a az augusztusi forróság.
Az egyik, a két hétig tartó jeruzsálemi kézműves (Arts & Crafts) fesztivál, amit az Óváros falai alatt, a Szultán-medence elnevezésű mély völgyben rendeznek. A sokszor meglepő, néha ismerős ötletekre alapuló tárgyakat árusító izraeli iparművészeti standok mellett volt néhány hagyományos népművészeti sátor; a rendezvény fő attrakciója pedig a kb. 30 ország nagyon autenikus népművészeti bemutatkozása volt, Dél-Amerikától Kínáig - most először Magyarországról is. Volt több laza kávézó, sok zenei program és éjjel 10-11-re már hatalmas, hömpölygő tömeg.

A másik a jaffói bolhapiac csütörtök esti éjfélig tartó rendezvénye, ahol nemcsak a szokásos boltok vannal nyitva, hanem rengeteg további árus is kitelepül az utcákra, terekre és elszórva különböző stílusú zenekarok játszanak.

Sulha projekt - újralátogatva

Egy éve írtam - meglehetősen lelkesen - arról a zsidó-arab táborozásról, amely a latruni kolostort övező ligetben zajlott. A tábor után megkeresett az ott megismert egyik szervező (Sa’ar) és azon túl, hogy jót beszélgettünk, tudtam neki néhány hasznos pályázati lehetőséget is ajánlani, elsősorban az EU izraeli delegációjánál (olyan, mint a követség).
Hangulatában, jellegében az idei tábor nagyon hasonlított a tavalyihoz, a képek talán visszaadnak ebből valamit. A háromnapos program viszont – amiből csak egy pár órát láttam- most nagyon változatos volt. A témák a legfájdalmasabbaktól (mindkét oldali áldozatok hozzátartozóinak beszélgetése) a legkönnyedebbekig (hastánc) terjedtek. Sok vallási beszélgetés is volt, zsidó-muszlim-keresztény, sőt a hinduizmust is bevonó csoportokban. Sa’ar elmondta, hogy idén először sikerült ortodox zsidókat is elhívni a táborba, ami szerinte annak köszönhető, hogy a hit megbékélésben játszott fontos szerepéről nagyon sok szó esett, úgy láttam, a vallás központi szerephez jutott. Ugyanakkor az egész tábort belengte egy „New Age” hangulat, az öltözékektől a témákig. Mialatt ott voltam, például egy „Istenanya” női zenekar táncolt, énekelt, tulajdonképpen valamiféle szertartást adtak elő. Ebben azért arabok nem léptek fel, ez már túlságosan sok kihágás lett volna egy muszlim nőnek.
A résztvevők közül kb. 400-an a Palesztin Hatóságból, sőt a Hamasz uralta Gázából érkeztek. A jelenlegi helyzetben ez igen nagy dolognak számít, különösen, ami Gázát illeti. A szervezőknek hetekkel előbb le kellett adni a listát és az izraeli biztonsági szervek kiszűrték azokat, akiknél biztonsági kockázatot láttak. A szervezőknek így is személyes felelősséget kellett vállalniuk a határon átengedett résztvevőkért, ami azért okozhatott álmatlan éjszakákat, hiszen sokan nemcsak a tábort, hanem Tel Avivot vagy Haifát is látni akarták.
A tábor neve pontosan „Sulha felé 2008” volt, ami jól kifejezi, hogy ez egy lépés a megbékélés útján, tudva, hogy ez az út még nagyon sok lépésből áll. Mindenestre ma már évközben is szerveznek programokat, szaporodnak a nemzetközi kapcsolataik és idén már a sajtó is viszonylag nagy terjedelemben számolt be a rendezvényről.
(A szulha szó arabul megbocsátást jelent, hasonlóan az alakjában is közeli a héber szliha szóhoz. A szulha azonban az arab világban nemcsak megbocsátást jelent, hanem azt az eseményt is, amikor két vérbosszúkba belegabalyodott család vagy klán tekintélyes vezetői leülnek egymással a gyilkos folyamat lezárására.)

Fogolycsere

Politikai eseményekről nem szoktam írni, azonban a július közepén a libanoni Hezbollah terrorszervezet és Izrael között lezajlott fogolycserének egy sor olyan tömegpszichológiai és elvi vonatkozása volt, ami miatt úgy döntöttem, hogy erről az eseményről - elsősorban az előbbiek szempontjából - mégis írni fogok.
Július 15-én reggel az egész ország a televíziót nézte, várva azt a pillanatot, amikor a két évvel korábban a Hezbollah által elrabolt két izraeli katonát szállító teherautó megjelenik az erre az alkalomra megnyitott libanoni határátkelőnél. A megelőző hónapokban már sokszor elhangzott különböző forrásokból, hogy a két – sebesülten elfogott - katona már valószínűleg nincs életben. A Hezbollah azonban két éven át hitegette elsősorban a kétségbeesett családtagokat, hogy élő embereket fog visszaszolgáltatni; még az utolsó napon is olyan hírt tettek közzé, hogy az egyik katona már valószínűleg nem él. Így aztán amikor a teherautóból két koporsót raktak ki, a csalódottság és a düh óriási volt, szinte mindenki személy szerint becsapva érezte magát. A két holttestért cserébe a Hezbollah néhány foglyul ejtett harcosán és száznál több holttesten kívül az egyik legaljasabbnak tartott libanoni terroristát követelte, aki 30 évvel ezelőtt egy határ-közeli észak-izraeli városban, apja szeme láttára verte szét egy 3 éves kislány fejét, majd az egész családot kiirtotta. Ezt a – közel 30 évet ült - gyerekgyilkost a Hezbollah már a határon hősnek kijáró tiszteletadással fogadta, az izraeli közvélemény számára azonban az igazi csalódás az volt, hogy amikor Bejrutba érkezve, az egész – mérsékeltnek tartott - libanoni kormány rendezett számára hatalmas díszünnepséget.
Bár Izraelben sokan vereségnek és a kormány gyöngesége újabb bizonyítékának érezték a fogolycserét, mások úgy vélték, a fogolycsere traumatizáló eseményei a Hezbollah-hal és a libanoni helyzettel kapcsolatos jövőbeni döntésekhez szükséges kijózanítást szolgálják. A legtöbbek – és a kormány véleménye - azonban az volt, hogy bár az adott helyzetben jó döntést nem lehetett hozni, az ország értékei, és a zsidó hagyományok szempontjából mégis ez volt a legkevésbé rossz és legetikusabb döntés. Ez már átvezet ennek az ügynek egy másik aspektusához, amit akár lehet döntéselméleti oldalnak is nevezni. Jól mutatja ennek bonyolultságát az a tény, hogy a több hónapos előkészítés ellenére a konkrét feltételek melletti döntést a kormány egy tíz órás rendkívüli ülésen tudta csak meghozni. A megfontolandó szempontok között volt, hogy
- hogyan hat a jövőbeni fogolycserékre ez az alku?
- nem veszélyezteti-e a jövőben az esetleges izraeli foglyok életét, ha halottakért is ad élőket Izrael cserébe?
- konkrétan mi lesz a kihatása a döntésnek a Hamasz terrorszervezettel folytatott közvetett tárgyalásokra a kezükben lévő, egyetlen élő izraeli fogoly kicseréléséről?
- rombolja-e a katonák és szüleik morálját, ha az ország nem tesz meg mindent a foglyok visszaszerzésére, ha egy kis esély is van arra, hogy életben vannak?
- mit jelent ilyen esetben a „minden”? Hol vannak mégis a határok?
- mennyire fogadható el a foglyok családtagjainak beavatkozása a döntési folyamatba? És mi a helyzet a cserébe követelt gyilkos áldozatai családtagjainak véleményével?
- mikor enged a zsidó hagyomány holttá nyilvánítani valakit, akiről nincs ilyen bizonyíték?
- milyen hatása lehet a különböző döntéseknek a libanoni belpolitikára? (és persze az Izraelire)
- elfogadható lenne-e és milyen hatásai lennének a halálbüntetés bevezetésének gyilkos terroristák esetében?

A sort még lehetne folytatni, a számtalan elemző cikk ezt meg is tette. Sok választ persze csak a jövő fog megadni.

Karaiták

Idén június közepe tájékára esett Sávuot, az utolsó ünnep a bőséges tavaszi sorozatból. Ünnepek legközelebb már csak ősszel lesznek. Sávuot, az új termés (ld. augusztus 20-a – új kenyér) ünnepe a természeti síkon és a Tóra-adás (a törvénykönyv) ünnepe a vallási síkon. Pünkösdnek az a kapcsolata Sávuottal, hogy ugyanúgy 49 napra, vagyis hét hétre van a húsvéttól, mint Sávuot a Pészach ünneptől. (Sávuot egyébként „heteket” jelent.)
Ez már a második Sávuot volt, amit itt töltöttem és nyilván nem véletlen hogy mindkétszer cikkek jelentek meg a karaitákról. A karaiták egy 8. századból, Bagdadból származó zsidó szekta, és a fő vallási különbségük abból áll, hogy ők csak a mózesi törvénykönyvet és a prófétai szövegeket fogadják el, a későbbi rabbinikus értelmezéseket és törvényeket elutasítják.
A szektának ma kb. 30 ezer tagja van főleg Izraelben, de régebben sokkal jelentősebb volt az arányuk, főleg Egyiptomban és Spanyolországban. Jeruzsálemben kb. 1000 éve jelen vannak, egy zsinagógájuk van a Óvárosban.
Ez a felfogásbeli különbség elég jelentős eltéréseket eredményez a napi életben is, például esznek egyszerre tejes és húsos ételeket, mivel a Bibliában csak az van megtiltva, hogy ne főzd a bárányt anyja tejében, nem ünneplik a bibliai kor utáni ünnepeket, mint a Hanuka vagy a Púrim és a naptárban is vannak eltérések.
A karaitákat a rabbinikus „mainstream” az 1300 éves különállás ellenére általában zsidónak ismeri el, nem úgy, mint a 2000 éve különvált szamaritánusokat.

Spiró György Tel Avivban

A Tel Aviv-i Kameri színháznak van egy "Első olvasás" (Kria Risona) című sorozata, amelyben kortárs külföldi szerzők színdarabjait a színház színészei héberül felolvassák. Ezzel sok olyan nívós külföldi darabot ismertetnek meg a közönséggel, amelynek színpadra állítására még nincs pénz, azonban jónéhány esetben a sikeres felolvasás az első lépésnek bizonyult a színpadra állításhoz. A felolvasást a színház "kávézó termében" tartják péntek délben, ami itt a társasági programok egyik legkedveltebb időpontja.
Spirónak a "Prah" című kétszemélyes darabját olvasták fel, amibe azért kicsit a játék elemei is belevegyültek. Bár a darab egy magyar bányászváros szegény családjáról szól, a közönség vette a helyzetet és Spiró fanyar humorát. A darab után egy beszélgetés volt angolul, ahol a nézők is elég sokat kérdeztek. Spiró elmondta, hogy megjelenik héberül egy novellás kötete, egyelőre azonban nincs szó a Fogság héberre fordításáról.

Még három esemény

A május vége még tartogatott három ünnepszerű eseményt: az első egy vallásiból lett népünnepély, a másik a könyvhét, a harmadik meg csak Tel Aviv-i esemény, az ételfesztivál.

A vallási ünnep neve Lag Baomer, ami annyit jelent, hogy a pészach utáni (omer) időszak 33. napja. A Lag a 33-as számértéket jelentő két héber betű összeolvasásából jön ki. A hagyomány szerint ezen a napon szakadt meg egy hatalmas járvány, ami Rabbi Akiva tanítványai között pusztított, az 1. század fordulóján. Az ünnep (ami azért nem munkaszüneti nap) előestéjén mindenfelé kisebb nagyobb tábortüzeket gyújtanak. A mindenfelé a szó szoros értelmében veendő, Tel Avivban is parkokban, tereken, utcákon lehetett tüzeket látni, ahol egyáltalán nem csak vallásosak voltak ünnepeltek, sokan nagyon jó hangulatú piknikeket rendeztek zenével, grillsütőkkel. A tengerpart Jafóhoz közelebbi részén is rengetegen voltak, sok tűz égett és érdekes keveredés is volt, jó néhány arab társaság is csatlakozott a piknikezéshez.

A könyvhét nagyon hasonló az otthonihoz, szinte egybe is esnek. Sok új kiadvány jelenik meg, mindenfelé könyves standokat állítanak fel és a legnagyobb Tel Aviv-i téren, a Rabin téren pedig sok tucat kis pulton árusítanak az egyes kiadók, van hozzá zene, meg műsor. Egy különbség talán, hogy ez a helyszín csak délután indul be viszont az élet késő estig zajlik, ami az éghajlatot meg az emberek szabadidejét figyelembe véve elég logikus megoldásnak tűnik.

Az ételfesztivál csak pár éves múltra tekint vissza, de ott jártunkkor úgy tapasztaltuk, hogy elég népszerű. A Yarkon folyócska melletti hatalmas park egyik részébe települtek ki az ételsátrak, két műfajban: híres Tel Aviv-i éttermek és nagy élelmiszergyártók, forgalmazók. Az előbbieknél 1000 Ft körüli összegért kis adagokat lehetett venni az amúgy drága helyek kínálatából, az utóbbiaknál sokszor ingyen dolgokat osztogattak, vagy szintén olcsón mérték pl. az italokat, sajtokat. A sok tucat kajáló hely között nagy színpadokon különféle élő zenék szóltak, sokan táncoltak, még többen a fűben heverésztek, jellegében hasonlított kicsit a Szigetre.

Reklám és politika

Héber tudásom sajnos egyelőre még nem teszi lehetővé, hogy átfogó képet adjak az izraeli reklámok stílusáról, hangulatáról. Nemrégiben azért volt egy – számomra is érthető - kampány, ami elég érdekesen és nálunk szokatlan (lehet, hogy akár a reklámtestület által nem is engedélyezett) módon keverte bele a politikát a reklámba. Történt ugyanis, hogy pár nappal azután a tanúvallomás után, ami egyértelművé tette, hogy Olmert jelenlegi miniszterelnök, korábbi miniszteri posztjain különböző pénzösszegeket fogadott el kampány vagy esetleg magán célra, egyik reggel kék plakátok és osztogatott szórólapok lepték el a várost, amiken nagy betűkkel csak annyi állt, hogy Olmert ártatlan. Kiderült, hogy ez egy szójáték volt, mert az ártatlan és a jogosult héberül ugyanaz, így a szó második jelentésével már értelmet kapott a kisbetűs folytatás, miszerint Olmert jogosult a 60 ezer Sékel kedvezményre, mint állami alkalmazott, ha az egyik építőcég lakásaiból vásárol. (A képen a szórólap.) Pár nappal később a politikai korrektség jegyében más politikusok neveivel is megjelentek ugyanezek a plakátok, amik mégsem az ártatlanság kérdésében foglaltak állást. A reklámkampány értékeléséhez fontos tudni, hogy mostanában Izraelben a média és az emberek egyfolytában csak azt találgatják, hogy Olmert ártatlan-e, vagy sem. (Mikor ezt írom, azért ez eldőlni látszik, a nem irányába.)
Azt mondják egyébként, hogy az izraeli reklámokra általában jellemző ez a fajta, meglehetősen erős, provokatív stílus.

A közelmúlt ünnepei – az emléknapok

Amikor az itteni ünnepekről írtam, akkor eddig csupa nagyon régi ünnepről volt szó: a legújabb is több mint 2100 évvel ezelőtti eseményhez kapcsolódik, ha a karácsonyt is hozzávesszük, akkor is több mint 2000 év a távolság. Van azonban Izraelben egy hét, amikor minden a 20. század zsidó történelmének sorsfordulóiról szól. (Ezek a napok is a zsidó naptár szerint kerülnek meghatározásra, ezért változik időpontjuk a polgári időszámításhoz képest.) A hét három ünnepéből kettő gyászünnep és egy, az utolsó nap örömünnep. A hét a Soá (holocaust) Emléknappal kezdődik, a hatodik napon van az Emlékezés Napja, amikor Izrael, és azt megelőzően a palesztinai zsidó közösség harcaiban, és a terrortámadásokban elesettekre emlékeznek, az utolsó nap pedig a Függetlenség Napja (Jom Haacmaut), Izrael Állam megalakulásának – idén 60. - évfordulója, ami hatalmas örömünnep.
Ebben az egy hétben számomra a legmegkapóbb az volt, hogy a társadalom mennyire egységesen sajátjának érzi ezeket a napokat, és ami ezzel összefügg, mennyire intenzíven élik át az ünnepeket.
A gyásznapok tényleg gyásznapok voltak, és nemcsak az államilag meghatározott külsőségekben. Mindkét nap előestéjén bezárt az összes szórakozóhely és étterem és a máskor nyüzsgő utcák is kiürültek, kivéve a megemlékezések környékét. A szórakoztató TV csatornák nem sugároztak és a többi is csak híreket, emlékműsorokat és lassú, szomorkás (de nem gyászzenéket). A Soá emléknap délelőttjén 10 órakor megszólaltak a légvédelmi szirénák és két percre mindenki megállt, leálltak az autók, kiszálltak az emberek és az arcokon látni lehetett a megrendülést. Egy egész ország önként együtt gyászolt. Az emlékezés napján este is és délelőtt is lezajlott egy-egy ugyanilyen megemlékezés és az embert megint hasonló érzés fogta el. Izrael kis ország, szinte minden családot érintenek ezek az események, mégis megdöbbentő volt a gyásznak ez a közössége.

A közelmúlt ünnepei – a Függetlenségi nap

Ahogy az Emlékezés Napján besötétedett, elkezdődött a Függetlenségi nap előestéje. A Tel-Aviv-i hangulat leginkább egy augusztus 20-a és szilveszter kombinációjához hasonlítható, a városban mindenfelé hatalmas bulik, utcabálok, tűzijáték, mediterrán boldogság. A gyerekek fehér habbal fújják be egymást, direkt erre a napra készített flakonokból, hatalmas felfújt kalapácsokkal ütnek egyet-egyet a másikra, sokan fejdíszekkel mászkálnak és természetesen minden kék-fehér (vagyis nemzetiszínű) és mindenki boldog ünnepet kíván a másiknak, akár ismeretlenül is. Ezen el is gondolkodtam egy kicsit, hogy – tudva minden különbséget – mégis milyen jó lenne otthon is egy olyan nemzeti ünnep, ahol boldog ünnepet tudnánk kívánni egymásnak és mindenki tényleg boldogan is ünnepelne együtt.
Persze itt is sokan panaszkodnak, hogy a nemzeti érzés már nem olyan erős, mint volt, de ha azt nézzük, hogy kb. minden harmadik autó már két hete egy vagy két, kb. félméteres izraeli zászlóval, vagy kék-fehér forgókkal rohangál, és az embernek az az érzése, hogy az ünnepen mindenki kint tolong az utcán, akkor ezt a panaszt nehéz komolyan venni.
Az ünnep nappalán a fő izraeli szórakozás a grill-parti. A legtöbben elmennek a hegyekbe, nemzeti parkokba, de akinek erre nincs módja, az lemegy a legközelebbi parkba, tengerpartra és ott állítja föl kis grillsütőjét, aminek legegyszerűbb, egyszer-használatos változatát minden közértben árusítják az ünnep előtt. Akinek még kertje is van, az gyakran ott rendezi a grill-partit.
A másik esemény, amire szintén százezrek mentek el, az az összes nagyváros felett bemutatott légi-parádé, amit a tengerparti városokban még vízi bemutató is kiegészített.
Megfigyelésem szerint Izraelben nagyon kedvelik a konferenciákat, ez a 60. évforduló pedig különös jó alkalom volt a legkülönbözőbb témájú értékelő és előretekintő konferenciák megrendezésére. Az egyik legfontosabb ünnepi rendezvény is egy konferencia volt, amit – „Szembenézve a holnappal” címmel Peresz elnök kezdeményezett, és ahol az amerikai elnöktől a Google alapítójáig valóban a világ sok meghatározó személyisége tartott előadást. Haifán egy természettudományos szimpóziumot rendeztek, ahol csak Nobel-díjjal lehetett az előadók közé kerülni, de volt írókonferencia, konferencia a környezetvédelemről, és egy sor zsidó szervezet tanácskozása is ebben az időben zajlott.

Ma egy éve

Pont ma egy éve érkeztem, elég furcsa érzés visszagondolni az üres lakásra, az első sétára a nyárinak tűnő melegben és szombati nyugalomban, az akkor még ismeretlen környéken. Nem akarok most valamiféle évértékelőt írni, végülis sok minden benne van a blogban ebből az évből, ami mindenféle szempontból érdekes és izgalmas volt.

A két kép: kilátás a teraszról, egy éve és most.

Az izraeli gazdaságról

A tekintélyes Jerusalem Post napilap pészachi számában másfél oldalas interjú jelent meg Stanley Fischer-rel, az Izraeli Nemzeti Bank elnökével (kormányzójával). Stanley Fischer neves közgazdász, az MIT és a Héber Egyetem professzora, 6 évig volt a Világbank elnökhelyettese és 7 évig az IMF vezérigazgató-helyettese, 3 éve vezeti az Izraeli Nemzeti Bankot.
Az alábbiakban ebből az interjúból ismertetek néhány olyan gondolataot, ami az otthoni gazdasági viták szemponjából is érdekes.

Az izraeli társadalomban megfigyelhető növekvő szociális szakadékra vonatkozó kérdésre a bankelnök válaszában egyrészt azt fejtette ki, hogy ez a jelenség - összefüggésben a technológiai fejlődés meghatározó gazdasági szerepével – minden fejlett társadalomban megfigyelhető, ugyanis a tudás folyamatos relatív felértékelődése húzza szét a jövedelmi ollót. Ugyanakkor ezt súlyos problémának nevezte, és fontosnak tartja a leszakadóban lévő rétegeknél a magasabb gazdasági részvételi arány elérését.
Elfogadhatatlannak tartja azonban, hogy az adóterhek növelésével vagy a húzóágazatok magasabb terheivel mérsékeljék a szociális különbségeket. Rövidtávon egyedül a legalacsonyabb jövedelmek adómentességét és a legalacsonyabb nyugdíjak emelését tartja járható útnak, hosszabb távon pedig az oktatás és az infrastruktúra fejlesztésében látja a különbségek mérséklésének eszközét.
Stanley Fischer elmondta, hogy az izraeli életszínvonal megközelíti a spanyolt és a cél az, hogy kicsit több, mint 10 év alatt elérjék a fejlett nyugat-európai szintet, ehhez viszont fent kell tartani az elmúlt 5 év 5-6%-os növekedését, a nyugat-európai katonai kiadásoknál 5-ször magasabb védelmi költségvetés mellett. A növekedés egyben a szegénység és egy sor más társadalmi probléma felszámolásának is az egyetlen fenntartható útja, továbbá ez szabhat gátat az agyelszívásnak is. Véleménye szerint, ha sikerül kezelni a jelenlegi globális lassulást, és fenntartani a költségvetési fegyelmet és megtartani a legjobb agyakat, akkor Izrael előtt hatalmas növekedési potenciál van. A béke elérése pedig még további lehetőségeket nyitna meg az egész régió számára.
Fontosnak tartja, hogy az izraeli kormányoknak 2003 óta - a különböző érdekcsoportoknak és a jó gazdasági eredmények csábításának ellenállva - sikerült a költségvetési deficitet folyamatosan csökkenteni és 3 éve 2% alatt tartani. Kritikusnak tartja, hogy az állami adósságteher tovább csökkenjen a mostani 80%-os GDP arányos értékről, ezzel csökkentve az állami kamatterheket és nem rontva a közelmúltban A1-re emelt hitelminősítést. Még 5-6 évi növekedésre és szigorú költségvetésre van szükség, hogy a kormány olyan helyzetbe kerüljön, amikor nemzetközi válság esetén aktív költségvetési politikával stabilizálhatja a gazdaságot.
Nagy kihívás az izraeli gazdaságnak a gyenge dollár, és a lassuló amerikai gazdaság, lévén az USA a legjelentősebb exportpiaca Izraelnek. Pozitívnak tartja, hogy már látható jelei vannak az export EU felé történő hangsúly áthelyeződésének.

Mimuna

A változatosság kedvéért ez is egy ünnep, a marokkói zsidók pészach utáni, kelt tésztával, édességekkel, vidám zenével és nagy vendégségekkel zajló ünnepe. Én most itt hallottam róla először, de úgy tűnik ez egy feljövőben lévő ünnep, a marokkói közösségen kívül is sokan mennek el a gyakran parkokban megendezett mulatságokra.
Olvastam olyat is, hogy a politikusok túlságosan is nayg kedvvel látogatják ezeket rendezvényeket, különösen, amikor fontosnak érzik az észak-afrikai származású zsidók szavazatait.

Pészach

Talán kicsit sokat írok az ünnepekről, mentségem, hogy tényleg elég sok van belőlük, és a számukat még az otthoni ünnepek itteni változatának ismertetésével is fokozom. Ha csak a három nagy vallás heti ünnepét vesszük, már abból is az jön ki, hogy egy héten 3 olyan nap van, amikor senki sem ünnepel, vagy hétvégezik. (A megfejtés a hétfő-kedd-szerda, ugyanis a muszlim helyeken gyakran a csütörtök a pénteki ünnepet megelőző heti szabadnap, a zsidóknál és az izraeli állami intézményekben a péntek, szombat szabad, a keresztényeknél (és az európai munkarend szerint dolgozóknál) a szombat vasárnap.)
A sok ünnep közül talán az egyhetes pészach az, ami legjobban átalakítja az életet Izraelben. A keresztény kultúrkörben szokták zsidó húsvétnak is nevezni, ami inkább a naptárbeli közelségre, semmint a vallási kapcsolatra utal, hiszen a pészach az Egyiptomból való kb. 3300 évvel ezelőtti kivonulás ünnepe. A hagyomány és a biblia szerint a zsidóknak a 10. isteni csapás után olyan gyorsan kellett elhagyni a rabszolgaság földjét, hogy csak keletlenül megsütött tészta lapokat tudtak magukkal vinni, aminek emlékére eszik az ünnep hét napján a maceszt és nemcsak a kenyér, hanem mindenféle (kelt) tészta fogyasztása is tilos. Az ünnep az egyiptomi rabszolgaság és a kivonulás történetének elbeszélésével kezdődik, ami egy valamennyire kötött koreográfiájú vacsora (a széder este) keretében, az eseményekre emlékeztető szimbolikus ételek (torma, sós víz, zöldségek, macesz, bor) elfogyasztásával összekapcsolva történik. Felmérések szerint ezt a kb. kétezer éves rítust az izraeliek túlnyomó része megtartja, általában kibővített családi és baráti körben. (Itt azért van egy kapcsolódás a húsvéttal, ugyanis Jézus utolsó vacsorája tulajdonképpen egy ilyen széder este volt, amit a tanítványoknak rendezett.)
Az egy hét alatt az élelmiszer boltok túlnyomó részében nem lehet kenyeret kapni, sőt egész polcok vannak letakarva, hogy ne lehessen hozzáférni a tésztát tartalmazó ételekhez sem. Az előbb említett felmérés szerint a zsidó lakosság kb. 70%-a be is tartja ezeket a szabályokat, nem feltétlenül vallási, hanem tradíció őrzési szempontból. Arra vonatkozólag törvény is van, hogy nyilvános helyen nem szabad kenyeret, tésztafélét kirakni sem, hogy ne sértsék a vallásos emberek érzékenységét. Persze nagy viták is vannak ekörül, éppen az ünnep előtt született egy bírósági döntés, miszerint a boltok belseje nem számít nyilvános helynek ebből a szempontból, ami az ultravallásosak körében nagy felháborodást, sőt parlamenti vitát is kiváltott.
Nemcsak iskolai szünet van, hanem minden állami hivatal is zárva tart, az emberek jelentős része el is utazik, sokan külföldre.
Mindenfelé rengeteg gyerek és felnőtt programot rendeznek, egyik délután – az éppen 38-40 fokos meleggel dúló hamszin ellenére - mi is elmentünk Jeruzsálembe, ahol az óváros zsidó negyedében és a Siratófal előtt hihetetlen tömeg hullámzott, rengeteg vallásos zenekar játszott (egy ilyen látható a képen).
A görögkeleti húsvét most egybeesett a pészach végével, így még hatalmas keresztény zarándok tömeg is volt az Óvárosban.

Mi lesz a kívánság cédulákkal?

Aki járt már Jeruzsálemben a Siratófalnál (Izraelben Nyugati Falnak hívják), az biztosan emlékszik, hogy a látogatók a fal réseibe, repedéseibe helyezik el naponta ezrével a kívánság cédulákat. (Évente kb. 5 millió látogatója van a Falnak!) Gondolom sokaknak eszébe jutott már, hogy vajon mi lesz a rengeteg kisebb nagyobb papírral, hiszen még ha a szél ki is fúj időnként néhányat, egyszer csak be kell telnie a réseknek. Számomra is most derült ki egy újságcikkből, hogy Pészach előtt - ahogy a lakásokat - a Falat is kitakarítják, kiszedik, kisöprik az iszonyú tömegű kívánságot és egy régi hagyománynak megfelelően, a közeli Olajfák hegyén lévő ősi temetőben eltemetik az emberi vágyakat, sorsokat tartalmazó papírokat.

A kép a takarítás utáni estén készült, kinagyítva látszik,hogy üresek a rések.

Amerikai iskola

A hónap elején megérkeztek Gabiék, és a kipakolás után a legelső dolog a gyerekek iskolába járásának beindítása volt, ami így év közben, azért nem bizonyult annyira egyszerű dolognak.
A magyar diplomaták gyerekei kivétel nélkül az amerikai iskolába járnak, de ide jár a többi diplomata-gyerek többsége is. (Tel Aviv környékén még van francia állami tantervű iskola és egy skót katolikus is.) Az amerikai iskola hivatalosan a Walworth-Barbour American International School nevet viseli, Amerikában bejegyzett, amerikai akkreditációjú tantervvel működő 12 évfolyamos intézmény. A 12 évfolyam három részre tagozódik: elementary (1-5), middle (6-8), high (9-12).
A vadonatúj fő campus egy Netanya melletti kisváros (Even Yehuda) szélén található, Tel Avivtól sajnos bő 30 kilométerre. A gyerekeket iskolabusz szedi össze és szállítja oda-vissza.
A kollégák elbeszélése alapján az iskolába mindenkit felvesznek, és maga az iskola ugyan nagyon érdekes és gyerekközpontú, de nem túl megerőltető. Ez a vélekedés azonban valószínűleg inkább az elemi iskolára vonatkozik (a követségi gyerekek mind oda járnak), a middle-school-ra már kevésbé és a high-school-ra egyáltalán nem. Mindenestre mindkét gyereknél elég komolyan vették a felvételit, egy kb. félórás beszélgetés után kétórás írásbelit írattak, különösen a matek részre koncentrálva, az angol teszt valóban inkább csak felmérő jellegű volt arra vonatkozóan, hogy milyen szintű angol felzárkóztatásra van szükség. Az iskolában fel vannak készülve a hiányos angoltudással érkező gyerekekre és nekik különböző szintű extra angol csoportokat indítanak, miközben azért részt kell venniük a normál órákon, kivéve az idegen-nyelv órákat.
Minden tagozatnak van külön tanácsadója, akihez mindenféle, de inkább lelki, beilleszkedési problémával lehet fordulni.
A felvétel kapcsán az első héten többször is voltunk kint az iskolában és még így kívülről is lehetett érezni a jó hangulatot, a derűs nyüzsgést és irigykedni a szép környezet, a jól felszerelt laborok, műhelyek és tornatermek és hatalmas sportpályák, meg úszómedencék miatt.
Március végén a Middle school 3 napos kirándulásra ment, a nyolcadikosok a Golanra, többé-kevésbe önellátó sátortáborba, a hetedikesek a Galilba, turistaházas szállással (ezek a helyek Izrael északi részén találhatók). Mindkét gyerek jól érezte magát, különösen a közös főzés és a vadvízi evezés aratott sikert, sőt a tanárok némelyike még a jófej minősítést is elnyerte.

Purim

A purim ünnepet szokás zsidó farsangnak is nevezni, bár a farsanghoz csak annyi köze van, hogy ilyenkor is nagy a vidámság és mindenféle maskarákba öltöznek az emberek, Izraelben utcai ünnepségeket tartanak. Purimkor még a vallásosoknak is meg van engedve egy csomó olyan dolog, ami egyébként tilos, pl. szabad ellenkező nemű ruhát felvenni vagy berúgni.

A purimot annak emlékére ünneplik, hogy az ókori Perzsiában Ahasvéros (Xerxes) király idejében (i.e. 5. sz.) az ott élő zsidók csodás módon megmenekültek az őket el pusztítani akaró királyi főemberek gonosz terve ellenére. A történetet "Eszter tekercse" meséli el. Purim annyira örömünnep, hogy még a vallásosoknak is meg van engedve egy csomó olyan dolog, ami egyébként tilos, pl. szabad ellenkező nemű ruhát felvenni vagy berúgni.

Izraelben nagyon vicces, hogy nemcsak a gyerekek, meg az utcai felvonulások, bálok résztvevői öltöznek be, hanem rengetegen hordanak mindenféle jelmezeket csak úgy az utcán, vagy akár a szupermarket pénztárosa is jelmezben blokkol (ld az egyik képet). Még a kifejezetten komoly újságnak számító Jerusalem Post is tarka-barka címmel jelent meg.
Tel Avivban idén a Ben Yehuda út egy szakaszát zárták le a mutatványosoknak, utcaszínházasoknak és persze a rengeteg felvonulónak. A purimi történetből vett hagyományos jelmezeken túl (Eszter királynő, Hámán), volt aki Ahmedinezsádnak vagy éppen oltra-ortodox zsidónak öltözött, bár ez utóbbiak esetén csak tüzetesebb vizsgálat után derült ki, hogy jelmezről van szó, hiszen az ilyen öltözék itt nem túl ritka…

Ulpán

Bár már október vége óta járok, eddig még nem írtam az ivrit nyelv-tanfolyamomról, pedig ennek is van jó néhány érdekes specialitása.
Egy ún. ulpánra iratkoztam be, ami a hivatalos állami nyelvoktató iskoláknak a neve (kb. stúdiót jelent). Az ulpánok rendszere szorosan összekapcsolódik Izrael történelmével, hiszen az állam megalakulása óta eltelt 60 év alatt a több millió bevándorlónak nemcsak kenyeret, lakást és munkát kellett adni, hanem rövid idő alatt a nyelvet is meg kellett tanítani, mivel a nélkül a beilleszkedés, a szakképzett munkavégzés szinte lehetetlen. Az ulpánoknak jól felépített tanmenete, alaposan (több milliószor) kipróbált módszertana alakult ki az évtizedek alatt az anyanyelv nélküli nyelvtanításra, ahol a kitűzött ambiciózus cél az, hogy egy 5 hónapos intenzív (kb. heti 30 órás) tanfolyam után már mindenki elboldoguljon az életben héberül.
Az ulpánok azonban nemcsak nyelviskolák, "olvasztótégely" funkcióban működve fontos helyszínei az izraeli és a zsidó kultúra alapjainak elsajátításának. Még akik a zsidó vallásból több-kevesebbet hoztak is otthonról, az ulpán által rendezett Hanuka vagy Tu Bisvat ünnepen megtanulhatják, hogyan zajlik egy-egy ünnep a szekuláris izraeli iskolákban vagy munkahelyeken. A tananyagban és az órákon elhangzottakban is az élet sok praktikus dolga kerül elő.
Én a Tel Aviv belvárosban található Ulpán Gordonba járok, ami leginkább egy iskola és kultúrház keverékeként leírható épületben működik. A színházteremben rendszeresen daltanulást vezet az egyik tanár, ahol a pionír korszak ma már klasszikusnak számító izraeli dalait lehet megtanulni, pótolva azt, amit az iskolában nem tanulhattak meg a felnőtt korukban érkező bevándorlók.
Érdekes - és az egész országot tekintve nem tipikus - az amúgy elég nagy létszámú (20 körüli) csoportom összetétele, amiben jól tükröződik Tel Aviv egyre kozmopolitább jellege. Vannak az új bevándorlók, egy egész dél-amerikai csoport, valamint oroszok ukránok és amerikaiak; vannak beházasodottak (mind nők), egy-egy japán, thai-földi, német és kínai; vannak az itt dolgozók, egy-egy spanyol, filippínó és magyar (ez én vagyok). Egyébként jó néhány diplomata jár ide, találkoztam a szünetekben egyiptomival és kazahhal is.
Az órákat egyébként kifejezettem élvezem, bár a heti kétszer két és fél órát és a nyelvtani magyarázat hiányát kicsit kevésnek érzem a bonyolult igerendszer megtanulásához.

(A képen: szünet a kertben.)

Az inkubátor projekt folytatódik

Az októberi bejegyzésben arról írtam, hogy az akkori budapesti TéT-attaséi konferencián valódi érdeklődés volt a közös magyar-izraeli technológiai inkubátor létrehozására. (Azért teszem ki mindig a „technológiai” jelzőt, mert sajnos az inkubátorház, mint intézmény meglehetősen lejáratódott Magyarországon.) Nemcsak az NKTH-ban, hanem azon kívül is elég sok támogatója van már az elképzelésnek és ami igazán fontos, van két izraeli technológiai inkubátoros társaság/cég, akik fantáziát látnak a magyarokkal való közös projektben.
A múlt héten ennek a két cégnek a képviselőivel együtt voltam otthon, akik részletes prezentációkat tartottak és konkrét tárgyalásokat folytattak a potenciális magyar partnerekkel, Budapesten és Miskolcon. Budapesten a Műszaki Egyetem (BME), Miskolcon az ottani egyetem is aktív részvevője volt a megbeszéléseknek. Még az én várakozásaimnál is jobban sikerültek a BME-s megbeszélések, az izraeli partnerek teljesen meg lettek győzve arról, amit addig csak nekem kellett elhinniük, hogy sok jó műszaki ötlet, találmány van nálunk, csak nincs meg a megfelelő környezet ahhoz, hogy ezekből életképes, sőt a világban is sikeres cégek legyenek. Ha elkezd működni az első két technológiai inkubátor, akkor az további folyamatokat indíthat be a Magyarországon nagyon hiányzó, innovációra alapuló, start-up (induló) cégek létrejövetelében, aminek hosszabb távon pozitív makrogazdasági hatásai is lehetnek.
Mindkét helyszínen úgy váltunk el, hogy folytatjuk az előkészítést, az izraeli partnerek elkészítik a döntések alapjául szolgáló részletes működési/üzleti terveket.

Virágzó fák

Izraelben február a tavasz kezdete, ami a gyümölcsfák virágzásához kötődik (amúgy sok növény virágzik télen is, de a gyümölcsfa az mégis más).
Ehhez kötődik a „Fák újévének” nevezett ünnep, ami a zsidó naptár szerint Svát hónap 15-e (Tu bi Svát). Idén ez az ünnep viszont január végére esett, amikor azért még nem igazán kezdődött el a virágzás. Hogy ez miért volt így, annak elmagyarázásához teszek egy kis kitérőt a zsidó naptárral kapcsolatban.

A zsidó naptár a 29 vagy 30 napos holdhónapokra épül, amikből 12 nem adja ki a nap keringése szerinti kb. 365 és 1/4 napos évet. A különbséget nem szökőnapokkal, hanem a szintén a tél végén beiktatott szökőhónapokkal igazítják ki. A 19 éves ciklusokban 7 szökőhónap van, ilyenkor az ünnepek kezdete egy egész hónapnyival ugrik előre. Idén is szökőév van, vagyis a szökőhónap előtti ünnepek már nagyon hátracsúsztak, ezért a fák újéve se az „igazi”, a természetnek megfelelő helyén, vagyis februárban volt. (Viszont a tavaszi ünnepek későn lesznek, Pészach - a zsidó húsvétnak is nevezett ünnep - , pl. április végén lesz.)

A képen a Latrun (Tel Aviv és Jeruzsálem között) környéki dombok egy részlete látható.

Múlt héten tél volt

Nemcsak izraeli fogalmak szerint, hanem a mi, közép-európai fogalmaink szerint is. Már napokkal előbb mindenki arról beszélt, hogy Jeruzsálemben nagy havazás várható és kedd este el is kezdődött, ez az átlagosan 7 évente előforduló természeti esemény. Szerda estére a szent várost már 15 cm-es hó borította, ami péntekig meg is maradt, a reggeli hőmérsékletek pedig 0 fok alá süllyedtek. Az iskolai tanítás két napig szünetelt és szerdán tömegközlekedés sem volt, amit az ilyen időre nem igazán felkészült hegyes-völgyes városban meg is lehet érteni. Szerda este fontos politikai eseményre is készült Jeruzsálem, mert akkor tették közzé a második libanoni háborút kivizsgáló, Winograd volt főbíróról elnevezett bizottság jelentését. A város külön hókotrót bocsátott a bizottság rendelkezésére, hogy az este 6-kor kezdődő sajtótájékoztatóra mindenképpen odaérjenek. Végül is a hókotróra nem volt szükség, a sajtótájékoztatót rendben megtartottták, az egész ország a képernyők előtt ült, a sokak által várt politikai fölcsuszamlás viszont elmaradt.
Az ország más hegyes részein is sok hó esett, a 2000m magas Hermonon közel 90 cm, a 900m magasan fekvő Cfaton 30 cm. A tengerparti sávban két napig ömlött az eső, nappal se volt 7-8 foknál több, az utcákat magas víz borította, és az ember jól el tudta képzelni, hogy ha 40 napig így esik, akkor valóban özönvíz lesz. A nyugati szél olyan erős volt, hogy a tenger teljesen elborította a parti strandok homoksávját, a hullámtörők meg se kottyantak a többméteres hullámoknak.

(A képen a havas Jeruzsálem - nem saját fotó.)
Péntekre véget ért a téli idő, már megint napsütés volt, 17-18 fokkal.

Magyar előadók Tel Avivban

Az elmúlt két hétben két nagyon különböző magyar előadás aratott igazi sikert Tel Avivban. Kiss Erzsi és az Eric Sumo Band volt az egyik, Heller Ágnes filozófus volt a másik. Az elsőre én igazából Kiss Erzsi miatt mentem el, de az Eric Sumo Band (alias Tövisházi Ambrus), akiket korábbról nem ismertem, nagyon kellemes meglepetés volt. Saját jellemzésük szerint: reggae-rock-soul-jazz. Tel Aviv déli külvárosában egy nagyon népszerű, romkocsma-szerű helyen léptek fel, 5-600 fős közönség előtt, és ahogy a koncert után Tövisházi Ambrus fogalmazott: a számaikat itt jobban ismerték, mint mondjuk Debrecenben.
Heller Ágnes egy kávézóban tartott előadást, illetve inkább beszélgetett az egybegyűltekkel, akik egy zsidó szalon mozgalmat indítottak el a világ különböző pontjain és Izraelben. A Tel Aviv legrégibb negyedében, a Neve Tsedek városészben található nagyon hangulatos kávézóban kb. 30-40, javarészt fiatal ember gyűlt össze, hogy kérdéseket tegyenek fel a zsidó identitás izraeli és diaszpóra-beli problémáiról Heller Ágnesnek. Érdekes volt hallgatni, hogy az identitás kérdések azért Izraelben is felmerülnek, ha nem is pont úgy, mint Magyarországon, és az még külön érdekes és jó volt, ahogy pillanatok alatt kialakult a közönség összhangja Heller Ágnessel.

Gyerekek és öregek

Az izraeli utcakép egyik meghatározója, hogy sokkal több gyereket lehet látni, mint általában Európában. Rengeteg babakocsit tolnak és a csecsemőktől kezdve minden gyerek korosztályból sokan vannak az utcán (persze nem iskola időben). Egy-egy vallásos környéken a tanítás végén vagy szünidőben szinte mindenütt csak nyüzsgő gyerekcsoportokat látni, de még a legszekulárisabb Tel Avivban is sok a gyerek. Az utcai látványt erősíti még az is, hogy az izraeli gyerekek általában sokkal szabadabban vannak elengedve, mint az otthoni gyerekek, sokkal jobban hagyják a szülők, hogy a gyerekek azt csináljanak, amit akarnak, ami alapvetően szimpatikus, de néha azért vannak a többiek számára kellemetlen oldalai is.
A statisztikai adatok persze magyarázatot adnak minderre: az ultra-ortodox településeken. a nők átlagos gyerekszáma meghaladja a 7-et, ezzel lényegesen magasabb, mint a muzulmán nők átlagos gyerekszáma, ami drasztikus csökkenés után, ma 4 körül van. A keresztény araboknál az átlagos gyerekszám éppen csak 2 fölött van, míg a zsidó lakosság egészében kb. 2,8. Ezekkel az adatokkal Izrael lényegesen megelőzi az összes fejlett országot. (Összehasonlításképpen ez a szám Magyarországon sajnos mindössze 1,32 és az EU átlag is 1,5 körül van, egyedül még az USA-ban haladja meg a kritikus 2+-os, pótlási szintet.)
A címben azért szerepeltek az öregek is, mert őket is sokkal jobban látni az utcákon, mint nálunk. Bár a fenti adatok alapján a társadalom egésze sokkal fiatalabb, azért az idősek sem akarnak kimaradni az utcai élet élvezetéből. A már nem önellátó idősek emberekhez nagyon gyakran fogadnak fel – többnyire – fülöp-szigeteki segítőket, akik segítenek lemenni a boltba, vagy akár tolókocsival megsétáltatják őket. Vannak parkok, terek ahol sok tolókocsis, járókeretes idős ember gyűlik össze és beszélgetnek egymással (miközben a segítőik is tudnak találkozni.)

Eilatból

A karácsony és újév közti néhány napot Eilaton töltöttük, a téli nyaralás részletezése helyett csak egy turisztikai és egy szociológiainak nevezhető érdekességet írok le röviden.

Először azért kezdem a földrajzzal: Eilat a Vörös-tenger keskeny keleti öblének a csúcsában fekszik, Izrael középső részeitől kb. 350-400 km-re délre, az út 2/3-a a Negev sivatagon át vezet. Az izraeli Vörös-tengeri partszakasz mindössze kb. 10 km hosszú és ebben a csücsökben 4 ország határolja az öblöt: Egyiptom, Izrael, Jordánia és Szaud Arábia.
Jöjjön a turisztikai érdekesség:
A Delfin-zátony (Dolphin Reef) nevű strand nemcsak a legszebb az egész eilati partszakaszon, hanem az arra kíváncsiaknak igazi delfin élményeket is nyújt, nemcsak a nevében. A strand egy hálókkal elkerített jó nagy területén 7-8 delfin él, akiket (valahogy jobban esik az "aki") úszó mólókról lehet bámulni, lehet nézni az etetésüket és az emberekkel való barátkozásukat. Aki még ennél is több kapcsolatra vágyik velük, az további kb. 200 Sékel (kb. 9,000 Ft) befizetése után búvárfelszerelésben együtt úszkálhat a delfinekkel, akik – kívülről úgy tűnt - tényleg örülnek az emberi társaságnak.
A szociológiai megfigyelés:
A téli eilati közönség között igen sok arab nyaralót látni, hallani. A mi szállodánkban is a vendégek legalább 10-15%-a láthatóan muzulmán arab volt (fejkendős, beöltözött nők), de mint kiderült voltak keresztény arabok is, akiket igazán csak a nyelvük alapján lehet megkülönböztetni a zsidók többségétől. Izraeli arabok voltak, jordániai rendszámú kocsit összesen csak egyet láttam. Egy kb. korombéli úrral beszélgetésbe is elegyedtem a medencében, kiderült, hogy haifaiak, a 4 gyerek egy keresztény iskolába jár, a nagyobbak már egész jól tudtak angolul (héberül persze nagyon jól beszéltek). A férfi építőmérnök és építési vállalkozása van, ahogy elmesélte, jól megy neki. Meg is hívott magához, ha Haifán járok. Én mindenesetre örültem, hogy láthatóan van már egy jómódú, polgáriasodott arab réteg is Izraelben, akik teljes természetességgel nyaralnak együtt a többiekkel.

Szilveszter Izraelben

Ha már írtam a karácsonyról, akkor úgy gondolom, a teljesség kedvéért a szilveszter is megérdemel egy bejegyzést. A zsidó újév kapcsán már röviden elmélkedtem a két újév megünneplése közti különbségekről (ld. a 3. szeptemberi bejegyzést).
Tehát január 1-e nem ünnep és persze december 31-e sem az a nem dolgozással eltöltendő munkanap, ami nálunk. Vannak például izraeli cégek, ahol pont az év utolsó napjára teszik a tervjóváhagyó igazgatósági üléseket – hiszen a gazdaságban egyértelműen a „polgári” időszámítást használják.
25-30 éve a szilveszterre csak az Európában felnőtt bevándorlók emlékeztek, maximum egy szerény koccintással. A keresztény kultúrkörhöz kötődő újévi ünnepségeknek nem volt kapcsolódása az izraeli élethez, így aztán semmiféle ünneplés nem volt. Mára ez is megváltozott kicsit, a közönséges hétköznap ellenére sok helyen bulikat rendeznek, magánlakásokban, éttermekben és szállodákban. A rádiókban és TV-kben év összefoglalókat tartanak, emlegetik a szilvesztert is, ha messze nincs is akkora jelentősége mint nálunk.
A követségen a kollégákkal és családtagokkal volt egy kis buli, koccintottunk az itteni és az otthoni éjfélkor is. Január elsején 20 fok körüli idő volt, a teraszon reggeliztünk, aztán Gabival sétáltunk egy kicsit a teljesen szokásos, nyüzsgő hétköznapi életét élő városban és közben a King George úton felfedeztünk egy remek antikváriumot és egy pékséget, aminek a kirakatában nagyon csábító magyar (Közép-európai) kinézetű sütemények voltak. Annak köszönhetően, hogy a csábításnak nem tudtunk ellenállni, vásárlás közben megtudtuk, hogy a pékséget már két generáció óta egy Makóról elszármazott család vezeti, a mostani főnök egyéves kora, 1947 óta él itt, de még nagyon jól beszél magyarul.