Lezáró bejegyzés

Már régóta itthon vagyunk, de gyakran eszembe jut, hogy a blogot nem zártam le, egyszer csak abbamaradt. Persze ez is egy megoldás, de most mégis rászántam magam egy rövid záró (nem értékelő!) bejegyzésre.

2012. július 29-én végleg hazautaztunk erről a kiküldetésről, ami számomra 63 hónappaal korábban kezdődött. Ezalatt csak a saját autómba majdnem 100 ezer kilométert tettem és még legalább tízezret a különböző követségi járművekbe  (ami Izrael méreteit tekintve azt hiszem nem kevés). Ez a bejegyzés a 99. a sorban, és a megírt hivatalos jelentéseim, összefoglalóim, javaslataim száma ennek többszörösét teszi ki, bár nem számoltam, de emlékszem, volt olyan hónap, amikor nagyjából minden napra jutott egy.

Az utolsó hetek két dologról szóltak: búcsúzások és a hazaköltözés megszervezése, csomagolás. Ez utóbbi kettő egyértelműen rossz volt, nemcsak a lélekölő ügyintézések miatt, hanem mégiscsak egy hosszú életszakaszt kellett fizikailag felszámolni, és lelkileg lezárni, legalábbis a lezárást elkezdeni. A búcsúzások inkább jók voltak, sok pozitív visszajelzéssel a munkával, az emberi kapcsolatokkal, egyáltalán az elmúlt idővel kapcsolatban. A búcsúlátogatások még arra is alkalmat adtak, hogy eljussak néhány olyan ügyfélhez, ismerőshöz, ahova addig nem sikerült, de mindig szerettem volna. 

Végezetül, feltettem két, a teraszunkról – nagyjából azonos szögből - készített képet,  ami szépen illusztrálja az építkezések ütemét, és az idő múlását…

 

 

 

 

„Ez csak Izraelben lehetséges”

Izraelben gyakran hallani a fordulatot, hogy ez csak Izraelben lehetséges. Ezt mondják pozitív és negatív értelemben is, és meg kell adni, sokszor a felkiáltást kiváltó dolog, esemény tényleg nem nagyon fordulhat elő máshol.

Az amerikai iskola gimnáziumi (high-school) végzősei számtalan rendezvénnyel búcsúznak az iskolától és egymástól, ezek némelyikére a szülök is hivatalosak. Az egyik szülő által a gyerekeknek és a szülőtársaknak rendezett parti után jött ki az én számon is, hogy ez csak Izraelben lehetséges.

Az asztalnál, ahol én is ültem, csak nem-izraeliek voltak, így aztán röviden elmondtuk egymásnak, hogy kit mi hozott Izraelbe. A házigazda egy amerikai repülőgépgyártó mérnöke volt, akinek a cége kisméretű sugárhajtású repülőgépeket (excutive jet) gyárt és izraeli-amerikai vegyesvállalatuk egyik vezetőjeként dolgozik 4 éve Izraelben. Az egyik amerikai protestáns egyház tagja, de itt Izraelben teljesen rákattant az ótestamentumra és megmaradva ugyan kereszténynek, de teljesen átértékelte hitét. Egy másik úr a Bahai vallás haifai világközpontjának az igazgatója volt, iráni származású, de az ajatollahok hatalomátvétele után – sok bahai hívőhöz hasonlóan – a megindult üldöztetések elől családjával Amerikába menekült. Mint amerikai érkezett tizenöt éve - szintén iráni származású - feleségével Izraelbe, hogy a Bahai Világközpontban dolgozzon. A harmadik úr az egyik amerikai evangélikus keresztény egyház izraeli központját vezeti évek óta, fő feladata az idelátogató zarándokok programjának szervezése, de emellett már egy könyvet is írt a jézusi gondolatok zsidó gyökereiről. A negyedik én voltam, akit – mint az olvasó már tudja – az izraeli tudomány és high-tech magyar kapcsolatainak erősítésére, tapasztalatainak magyarországi adaptálására küldött ide hivatalom (és mellesleg ezt a blogot is írtam…).
A címben szereplő mondat ezután a beszélgetés után hagyta el a számat.

A Bahai igazgató munkahelye

és ahova csak protekcióval lehet bejutni...