Ez a bejegyzés eredetileg egy magamban már régóta fontolgatott témának indult, aminek a címe valami olyasmi: "Mennyiben zsidó ország Izrael". Most, Ros Hasanakor (zsidó újévkor) kicsit több időm volt ezen gondolkozni, és bele is akartam vágni ebbe a nehéz témába, csak előbb röviden azért arról is akartam írni, hogy hogyan telt itt nekem az ünnep. Az ünnepről szóló részt megírtam de az eredeti téma továbbcsúszott, sajnos...
Ez az új év a zsidó időszámítás szerint az 5768., ekkor tulajdonképpen a világ teremtését ünnepeljük. Ros Hasana nem hasonlít a szilveszteri vidámsághoz, sokkal inkább egy befeléforduló, számvető, bűnbánó ünnep, ami gondolatilag beletorkollik a 10 nap múlva következő bűnbánó napba, a Jom Kipurba.
Szóval, hogyan zajlott nekem?
Mind a három napra volt egy-egy meghívásom, amiben a közös, a nagy és jórészt hagyományos ételekből álló kajálás volt. Első este K. Juditék kertvárosába (kertfalujába), Cur Igalba, voltam hivatalos, ahova még két vendéget vittem Tel Avivból, így összesen nyolcan voltunk, aztán a vacsora vége felé nagy számban megérkeztek a gyerekek barátai. Volt mézbe mártott alma, gefillte fis (édeskés, hal pástétom féle), répák, húsok; nyolcan négy nyelvet (héber, angol, spanyol, magyar) használtunk, elég bábeli, de nekem legalábbis, otthonos volt. Még a vacsora előtt elsétáltunk a település templomába, ahol egymás mellett volt egy askenázi és egy szfard rítusú terem. Az askenáziban a dallamok nagyon ismerősek voltak, de egész más volt a hangulat attól, hogy mindenki szépen és együtt énekelt, valahogy lehetett érezni a közösség erejét, amihez sokat hozzátett a kertben rohangáló ezer gyerek.
Másnap ebédre K. Slomóék hívtak meg herzliyai házukba, ahol gyerekekkel, unokákkal együtt húszan voltunk, kb. 3 ebédre való étel volt, csak húsból 4 féle… Itt is elmentem Slomó templomába, ahol különösen szép éneklés volt, egy egész férfikórus adta elő az imákat, időnként több szólamban, persze hangszer nélkül, de itt is sokszor a közönség kíséretével.
A harmadik zsinagóga, amit meglátogattam a lakás közelében, egy viszonylag kicsi szfárd templom volt, ahol a közönség jó része - számomra bíztatóan - kötött sapkás (tehát mérsékelten vallásos) volt. A hangulata eléggé eltért a megszokottól, szinte végig énekelték az imákat, nagyon erőteljesen, sokszor felelgetős módon és sok keleties dallammal. (Nem beszélve arról, hogy a keleti zsidók kiejtik a mai héberben többnyire néma torokhangokat és már ettől más lesz a hangzása az egésznek.)
A harmadik meghívásom Toviékhoz volt péntek estére, itt is „csak” nyolcan voltunk, mert az egyik család nem jött. A vacsora viszont itt nem gefillte fissel, hanem májpástétommal kezdődött… Itt volt a leg-ortodoxabb a szertartás része a vacsorának, de egyébként laza és kellemes volt, sokat beszélgettünk az izraeli felsőoktatásról, amiben most Tovi több gyereke is részt vesz.
Ez az új év a zsidó időszámítás szerint az 5768., ekkor tulajdonképpen a világ teremtését ünnepeljük. Ros Hasana nem hasonlít a szilveszteri vidámsághoz, sokkal inkább egy befeléforduló, számvető, bűnbánó ünnep, ami gondolatilag beletorkollik a 10 nap múlva következő bűnbánó napba, a Jom Kipurba.
Szóval, hogyan zajlott nekem?
Mind a három napra volt egy-egy meghívásom, amiben a közös, a nagy és jórészt hagyományos ételekből álló kajálás volt. Első este K. Juditék kertvárosába (kertfalujába), Cur Igalba, voltam hivatalos, ahova még két vendéget vittem Tel Avivból, így összesen nyolcan voltunk, aztán a vacsora vége felé nagy számban megérkeztek a gyerekek barátai. Volt mézbe mártott alma, gefillte fis (édeskés, hal pástétom féle), répák, húsok; nyolcan négy nyelvet (héber, angol, spanyol, magyar) használtunk, elég bábeli, de nekem legalábbis, otthonos volt. Még a vacsora előtt elsétáltunk a település templomába, ahol egymás mellett volt egy askenázi és egy szfard rítusú terem. Az askenáziban a dallamok nagyon ismerősek voltak, de egész más volt a hangulat attól, hogy mindenki szépen és együtt énekelt, valahogy lehetett érezni a közösség erejét, amihez sokat hozzátett a kertben rohangáló ezer gyerek.
Másnap ebédre K. Slomóék hívtak meg herzliyai házukba, ahol gyerekekkel, unokákkal együtt húszan voltunk, kb. 3 ebédre való étel volt, csak húsból 4 féle… Itt is elmentem Slomó templomába, ahol különösen szép éneklés volt, egy egész férfikórus adta elő az imákat, időnként több szólamban, persze hangszer nélkül, de itt is sokszor a közönség kíséretével.
A harmadik zsinagóga, amit meglátogattam a lakás közelében, egy viszonylag kicsi szfárd templom volt, ahol a közönség jó része - számomra bíztatóan - kötött sapkás (tehát mérsékelten vallásos) volt. A hangulata eléggé eltért a megszokottól, szinte végig énekelték az imákat, nagyon erőteljesen, sokszor felelgetős módon és sok keleties dallammal. (Nem beszélve arról, hogy a keleti zsidók kiejtik a mai héberben többnyire néma torokhangokat és már ettől más lesz a hangzása az egésznek.)
A harmadik meghívásom Toviékhoz volt péntek estére, itt is „csak” nyolcan voltunk, mert az egyik család nem jött. A vacsora viszont itt nem gefillte fissel, hanem májpástétommal kezdődött… Itt volt a leg-ortodoxabb a szertartás része a vacsorának, de egyébként laza és kellemes volt, sokat beszélgettünk az izraeli felsőoktatásról, amiben most Tovi több gyereke is részt vesz.
(A képen a Sana tova = Jó évet szavakat festik a gyerekek egy bank reklámban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése