Oktoberfest egy palesztin kisvárosban – avagy hogyan tudja egy település kitalálni magát

(Kissé elkésett bejegyzés, de sajnos sokáig félkész állapotban várakozott.)

A Ramallahtól kb. 10 km-re északra fekvő Taybeh palesztin kisváros több dologról is nevezetes. Mára ez az egyetlen 100%-ban arab keresztény település, Izrael és a Palesztin Hatóság területén, aminek az Ó- és Új testamentumban is szereplő korábbi héber neve Efraim, és ennek nyomait – egyre kevésbé megszokott módon - a városka palesztin önkormányzata sem akarja eltörölni, hiszen a település Jézushoz kapcsolódó történetét a turisták többségét alkotó keresztény zarándokok ezen a néven ismerik a Bibliából. Az igazi hírnevet azonban egy sörgyár és az ahhoz kapcsolódó októberi sörfesztivál hozta meg Taybénak. A sörfesztivál elnevezése a nyelvi változatosság kedvéért pedig német.

Itt egy kis elmélkedést szeretnék beilleszteni azokról a városokról, amik az utóbbi időben ezen a tájékon „kitalálták” magukat. Kapásból három jó példa is eszembe jut: az egyik Tel Aviv egyik elővárosa Holon, a másik Abu Gosh, egy arab kisváros Izraelen belül, Jeruzsálem közelében és a harmadik, az előbbiekben említett Taybe.



Holon - Design Múzeum

Holon a homokdűnékre épült (innen kapta a nevét is) jellegtelen alvóváros volt kb. 20 évvel ezelőttig, végtelen lakótelepekkel és nagy ipari zónával. A jelenlegi polgármester, Motti Sasson, akit először 1993-ban választottak meg, elhatározta, hogy karaktert ad a városnak és azt a gyerekek és a design városává teszi. Ennek érdekében gyerekmúzeumot és gyerekszínházat létesítettek és itt rendezik a legnagyobb purimi utcai gyerek-felvonulást. A design területén az első lépés a város műszaki főiskoláján (Holon Institute of Technology) Izraelben először elindított design kar volt, majd létrehozták a Mediatéque multimédia centrumot és 2010-ben készült el a világ egyik vezető építésze, Ron Arad által tervezett Design Múzeum, ahol rendszeresen rendeznek nagy nemzetközi kiállításokat. Eközben a kétszáz-ezer lakosúra nőtt város központja is átalakult, nemcsak az új középületek, hanem a környező utcák lakóházai is egy nagyvonalúvá váló város képét sugározzák. Az egyetemi karra és a design-nal kapcsolatos intézményekre építve az üzleti élet is felpezsdült, egyre több új cég alakul erre a tudásra építve. 2010-ben nagy nemzetközi street-art fesztivált rendeztek, aminek keretében a Mediatque oldalában grafitti falat létesítettek, ahol többek közt magyar grafittisek rajzai is láthatók.

Abu Gosh mellett mindenki elmegy, aki a Tel Aviv - Jeruzsálem autópályán közlekedik. A mára már kisvárossá (kb. 6000 lakos) lett falu vezetői (az Abu Gosh klán) már az Izrael megalakulása előtti idők óta jó kapcsolatokat ápoltak a cionista mozgalommal, majd később az állami hatóságokkal. A helyi legenda szerint az alapvetően mezőgazdaságból és az átmenő forgalomból élő település sorsát egy Amerikába kivándorolt Abu Gosh-i, Jawat Ibrahim, több millió dolláros lottónyereménye változtatta meg. Hazatérve, a nyereményből ugyanis nem luxuspalotát építetett, hanem a helyi hagyományokat felhasználva egy korszerű humusz-üzemet (a humusz csicseriborsó-krém alapú népszerű eledel az egész Közel-Keleten) létesített, és ehhez kapcsolódóan egy humusz-éttermet is. Amerikából nemcsak a vállalkozó szellemet, hanem a marketing és a branding fontosságának ismeretét is magával hozta és elkezdte Abu Gosh-t az izraeli humusz fővárosaként bevinni a köztudatba. Mára már minden szombaton, de a legtöbb hétköznap is tömve vannak Abu Gosh éttermei kirándulókkal, sőt az Abu Gosh márkájú humusz termékek minden izraeli szupermarketben kaphatók. 2010-ben a Guiness rekordok könyvébe is bekerültek, mint a legnagyobb humusz-tál előállítói. Jawat Ibrahimnak van egy alapítványa is, amiből évente 40 diák – arab és zsidó - kap egyetemi ösztöndíjat.

Taybeh kitalálói is Amerikában éltek, Nadim Khoury élelmiszeripart, benne sörfőzést tanult és az Oslo-i megállapodás után tért vissza Taybeh-be, testvérével David Khoury-val, ahol német és cseh technológiára és alapanyagokra alapozva egy kis sörfőzdét indítottak el, amit a keresztény kisvárosban nagy örömmel fogadtak. (Ebben az időben még Izraelben sem voltak ún. butik-sörfőzdék.) A sör rövidesen ismert lett nemcsak a Palesztin Hatóság területén (ahol a muszlim alkoholtilalom helyenként értékesítési nehézségeket is okoz), hanem Jeruzsálemben és a nagyobb izraeli városokban is. A Taybeh-i sörből exportálnak is Németországba és Svédországba. David Khoury közben a városka polgármestere lett, és görög-amerikai származású felesége, Maria Khoury 2005-ben elindította a Taybeh-i sörfesztivált, amit Oktoberfest-nek neveznek, müncheni mintára. Mára a fesztivál ezreket, köztük rengeteg külföldit vonz, az amúgy nem a turista főcsapás mentén fekvő helyre. Mikor késő délelőtt megérkeztem, már alig lehetett parkoló helyet találni. Az autók közt a rengeteg diplomata rendszám mellett sok normál izraeli rendszámot lehetett látni, és később sok héber szót is hallottam, pedig Taybeh az izraeli zsidók számára tiltott A-zónában fekszik. Biztonsági problémáról az Oktoberfest hét éve alatt nem lehetett hallani.

Taybeh polgármestere

A színpadon a megnyitó beszédeket a Khoury-család már említett tagjai és a Palesztin Hatóság turizmus minisztere tartották, amit palesztin zászlókkal lengető néptánc-csoport követett, de a nemzeti öntudat erősítése nem lépte túl az ízlésesség határait. A további programban népzene, népi tánc és rock-zene váltogatta egymást, néhány távol-keleti fellépővel színesítve. A fesztivál utcáin természetesen folyt a sör, illatoztak a shwarma- és falafel-standok és rengeteg helyi terméket is vásárolhatott a hömpölygő tömeg.

Egy kis séta a város többi részén megmutatta, hogy nemcsak erre a két napra terveznek: több kis szálloda nyílt frissen helyreállított régi házakban, boltokat és néhány vendéglőt is láttam az újonnan kikövezett, hegyre kaptató utcákban. Ahogy korábban írtam, a város biblia, héber nevét több helyen is olvasni lehetett, úgy tűnik, itt a nemzeti öntudat építése nem jelenti a múlt eltörlésének kényszerét. Az egész városka sokkal rendezettebb, tisztább és érezhetően dinamikusabb volt, mint amit egy hasonló arab kisvárosban általában látni lehet, a Khoury-család jól kitalálta Taybeh-t és átformálta a Taybeh-ieket.

 

 

A sátras tüntetések

Miközben az egész arab világ forrongott a nyugalom szigetének tűnő Izrael körül, a nyár elején egy olyan civil mozgalom indult itt, amin – az arab forradalmakkal való összehasonlításban - eleinte kicsit maguk a résztvevők is mosolyogtak. Miután mind a három jelentős tejipari cég rövid időn belül 30-40%-kal felemelte az Izraelben alapvető élelmiszernek számító – az angol „cottage cheese”-ből héberül kotedzs néven ismert - tejfölös túró árát, az egyiptomi facebook-os szerveződéshez hasonlóan kottedzs-bojkott csoport indult, ami néhány napon belül százezres tagságot és a kottedzs termékek jelentős forgalomesését produkálta. Egy hónapon belül a tejipari cégek és a nagy élelmiszerláncok meghátráltak és először akciósan, majd véglegesen visszavitték a termékek árát. Természetesen kartell-gyanú alapján sokan vizsgálatot követeltek, ami el is indult a maga lassú, államigazgatási útján. Amikor július közepe előtt hazautaztunk szabadságra, körülbelül itt tartott a dolog és úgy tűnt, hogy ezzel a szép facebook-os győzelemmel nagyjából vége is van, ironikus nevet is kapott: kotedzs-forradalom.
Mire augusztus közepén visszatértünk, már egy sok szempontból megváltozott Izrael fogadta az embert. A világsajtót is bejárták a Tel Aviv-ban elindult sátras és felvonulásos tüntetések képei, ami jól beillett a Nyugat-Európa több országát megmozgató válság-ellenes tüntetések sorába. A híradások kiemelték az izraeli tüntetések békés jellegét szemben az athéni és londoni megmozdulásokkal, de ennél sokkal több nem juthatott el még az érdeklődő hírfogyasztóhoz sem.

A visszaérkezés utáni egyik első esti program a sátras tüntetések központjában, a Rothschild bulváron tett séta volt. A két forgalmi sávot elválasztó füves, kavicsos széles sáv kb. másfél km hosszan sűrűn tele volt kisebb-nagyobb sátrakkal, állítólag több mint 2000-el. A hangulat leginkább egy fesztiválra emlékeztetett, a sátrak közti „tisztásokon” zenéltek, beszélgető körökben vitatkoztak, ettek-ittak, röplapokat, brosúrákat osztogattak. Voltak rögtönzött kiállítások, színházi és pszicho-dráma csoportok, és természetesen töméntelen plakát. A sátorlakók és a nézelődők barátságosan keveredtek és az is látszott, hogy sokan csak kikapcsolódásként használják a sátraikat, amiknek környékét otthonosan berendezték ócska kanapékkal, asztalokkal, sőt kis könyvtárakkal. Péntek estéken sok helyen ünnepi asztalokat terítettek meg, otthonról hozott különféle sabbati ételekkel. Híres énekesek tartottak rögtönzött koncerteket, és neves professzorok vezettek beszélgetőköröket.

Maga a mozgalom július 14-én (nem véletlen a dátum) indult, amikor Dafni Leef, egy 25 éves lány bejelentette, hogy a magas Tel Aviv-i lakbérek elleni tiltakozásképpen egy sátorba költözik a város egyik legelegánsabb útján, a Rothschildon. Az ötlet napokon belül sok száz követőre talált és a Rothschildon, meg a város több fontos útján több ezer sátrat vertek fel a tüntetők. Rövidesen Jeruzsálemben és a többi nagyvárosban is megjelentek a sátorvárosok. Ezeknek csak egy részében és azokban sem állandóan laktak, de a tüntetés maga óriási mértékben rezonált az emberek érzéseire. A több éve meredeken emelkedő lakásárak, a termékek jelentős részének a fejlett országok viszonylatában is magas árai, a mindössze  14 hetes szülési szabadság, a bölcsődék hiánya sokak problémáját jelentik. Miközben a gazdasági növekedés az elmúlt 7-8 évben átlag 4% felett volt és az infláció is alacsony, alaposan megnőttek a társadalmi különbségek és a középosztály jelentős része érzi úgy, hogy pozíciói romlanak. A statisztikák szerint a lakásokat leszámítva ez valószínűleg csak a leggazdagabb 10%-hoz képest érzett relatív romlás, de az elégedetlenséghez mindenesetre elég, különösen a lakásvásárlás előtt álló fiatalok esetében. Már egy rövid séta után is érzi az ember, hogy ez a középosztály mozgalma, ha forradalomnak nem is mondható. A fesztiválhangulatú estékben sok kisebb csoport is megfogalmazta elégedetlenségét, van sarkuk az elvált apáknak, a melegeknek, a civil házasság hiánya ellen tiltakozóknak. Nyelviskolák (az ulpánok) tan-sétákat vezetnek az utcákon, mert a plakátokról kiválóan lehet tanulni a szlenggel keveredett társadalmi-politikai nyelvet.

Az első, még augusztusban megrendezett több százezres tüntetés után a kormány is lépni kényszerült és felállított egy bizottságot, hogy az javaslatokat dolgozzon ki a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében. A bizottság névadó vezetője, Trachtenberg (latin átírásban Trajtenberg, mert argentin származású) professzor, jelentős érdemeket és általános elismerést szerzett a felsőoktatási reform kidolgozásával.

Szeptember első szombat estéjére (itt ez a nagy tüntetések időpontja) hirdették meg az egymilliós tüntetést, amit úgy értettek, hogy Izrael összes városában ennyien vonulnak majd az utcákra. Ez a nagyon ambiciózus terv ugyan nem valósult meg, de közel félmillió embert, a lakosság 6%-át azért sikerült mozgósítani. Ebből Tel Avivban kb. 350 ezren vettek részt a várost átszelő felvonuláson, majd a legelegánsabb designer üzletekkel szegélyezett Kikar haMedinan megtartott nagygyűlésen. A közönség 90%-ban itt is a középosztályból került ki, ez még messziről is jó látszott, még a mi lakóparkunkból is jó néhány család kivonult. A gyűlés nagyon békés volt, egy pillanatig se voltak veszélyben az elegáns boltok kirakatai. A leggyakrabban skandált mondat: „A nép társadalmi igazságosságot követel”. (Ezt héberül kicsit jobban lehet üvölteni, mert hat szótaggal rövidebb: Haam dores cedek hevrati.) Persze voltak Netanyahut hazaküldő és egyéb kevésbé udvarias jelszavak is. A két fő szónok a mozgalom vezérévé vált Dafna Líf és a diákszövetség elnöke volt. A beszédek többek közt arról szóltak, hogy Izraelben a fiatal generáció egy igazságosabb társadalmat akar, elege van a kapitalizmus embertelenségeiből. Nem lennénk Izraelben, ha egy ilyen tüntetésen bibliai idézet nem kerülne a transzparensekre: Igazságot, igazságot kövess (5 Mózes, 16:20).
Az 50-60 éves generációt a gondolatok, a megfogalmazások és az egész mozgalom frissessége a ’68-as diáklázadásokra emlékeztették, a még idősebbeket pedig az országalapítók szocialista-szociáldemokrata gyökereire.

A mozgalom kétségtelenül nagy támogatottsága, a politikára és a társadalom egészére kifejtett, sokakat meglepő mértékű hatása ellenére bőven lehet kételkedő hangokat is hallani, amik elsősorban a középosztály-orientáltságot kritizálják. Egy tipikus beszélgetésnek voltam tanúja a követség közelében lévő kis halas-sajtos boltban, a nagy tüntetés előtti napon. A hatvanas tulajdonos egy vevővel beszélgetve mondta, hogy el kell menni a másnapi tüntetésre, mert az mindannyiunk ügye. Mire a kb. húsz évvel fiatalabb kisegítője közbeszólt: ő bizony nem megy el, miért is menne. A tulaj erre azt válaszolta, hogy pl. a lányáék mindketten vezető beosztásban dolgoznak jó menő cégeknél, de a hónap végére mindig pénzzavarban vannak. Mire a fiatalabb: hát persze, most költöztek Tel Avivban egy ötszobás penthouse lakásba nagy törlesztő részleteket fizetve, új autójuk van és a három gyereknek minden új kütyüt megvesznek.