A közelmúlt ünnepei – az emléknapok

Amikor az itteni ünnepekről írtam, akkor eddig csupa nagyon régi ünnepről volt szó: a legújabb is több mint 2100 évvel ezelőtti eseményhez kapcsolódik, ha a karácsonyt is hozzávesszük, akkor is több mint 2000 év a távolság. Van azonban Izraelben egy hét, amikor minden a 20. század zsidó történelmének sorsfordulóiról szól. (Ezek a napok is a zsidó naptár szerint kerülnek meghatározásra, ezért változik időpontjuk a polgári időszámításhoz képest.) A hét három ünnepéből kettő gyászünnep és egy, az utolsó nap örömünnep. A hét a Soá (holocaust) Emléknappal kezdődik, a hatodik napon van az Emlékezés Napja, amikor Izrael, és azt megelőzően a palesztinai zsidó közösség harcaiban, és a terrortámadásokban elesettekre emlékeznek, az utolsó nap pedig a Függetlenség Napja (Jom Haacmaut), Izrael Állam megalakulásának – idén 60. - évfordulója, ami hatalmas örömünnep.
Ebben az egy hétben számomra a legmegkapóbb az volt, hogy a társadalom mennyire egységesen sajátjának érzi ezeket a napokat, és ami ezzel összefügg, mennyire intenzíven élik át az ünnepeket.
A gyásznapok tényleg gyásznapok voltak, és nemcsak az államilag meghatározott külsőségekben. Mindkét nap előestéjén bezárt az összes szórakozóhely és étterem és a máskor nyüzsgő utcák is kiürültek, kivéve a megemlékezések környékét. A szórakoztató TV csatornák nem sugároztak és a többi is csak híreket, emlékműsorokat és lassú, szomorkás (de nem gyászzenéket). A Soá emléknap délelőttjén 10 órakor megszólaltak a légvédelmi szirénák és két percre mindenki megállt, leálltak az autók, kiszálltak az emberek és az arcokon látni lehetett a megrendülést. Egy egész ország önként együtt gyászolt. Az emlékezés napján este is és délelőtt is lezajlott egy-egy ugyanilyen megemlékezés és az embert megint hasonló érzés fogta el. Izrael kis ország, szinte minden családot érintenek ezek az események, mégis megdöbbentő volt a gyásznak ez a közössége.